Súgás két hangra

Én voltam ott, igen, én voltam ott, a két fakó szék között nekem súgta a hang: ne menj el, hallod? ne menj el! ha elmész, mintha hárman mennétek el, mintha öten mennétek el, mintha százan mennétek el, s az üvegszilánkos télben hiába várnak simogatásaitokra a fák, morzsáitokra a hurutos rigók, hallod? a Föld játékmestere is lehetsz még, a Föld násznagya – – én voltam ott, igen, én voltam ott, emlékszem még a zakatolásra is a húsban, a félig nyitott ajtó csupasz idegei lógtak a küszöb fölött – –   aztán a másik hang a mocsár-barna szekrény mögül: mire vársz? a mozdulatlanságért nem kapsz cserébe semmit, a hűség telelő szívét körülállja mindig a hó, a nők mellbimbója még megkeményedhet ujjaid alatt, szádra tapadva még beléd pumpálhatják a tavaszt, de sietve visszatérnek tükreik elé: kétségbeesésük színhelyére s te kancsal megváltó: fölforrósodott vérük áldozata, országot koldulhatsz majd a sebeidhez, állva maradó alakodon a fehér ing: sebesültön a kötés.