A szoba

Erőlködnöm kell, hogy itt maradjak. Fülelő szobanövények és kihűlő asztallábak a vendégeim. A padlón toronyló, üres üvegek New York-i látképén boronghatok. Éjfélre jár. Ki tudja, hány nap óta éjfélre jár. A világtörténet sötét királyai is hanyatt fekhetnének ebben a fehérre meszelt szarkofágban. Pókok és százlábúak keresztútján végül itt se történne velük más, csak ami történt. Valaki a dióbarna szekrényben fölzokog: vércsíkos ingeim között az ő vérével hímzettet nem találja. Csalás, csalás – üvölti médeai torokkal fuldokolva: hova tűnt, ami a bőrömnél is drágább? Még egy büdös papagájtollat is jobban megböcsülnek! Arcok és hangok régészei, csak tudnám, ki sír, ki vádol a lapuló molyok szomszédjaként? Kisebesedő szájjal kicsoda siratja szemérmetlenül elégett leheletét? Aki itt levetkőzött: a maga hiányának is levetkőzött s napkoronás fejét úgy hordozta itt küszöbtől ablakig, mintha a világ egyetlen szoba volna. A keze: simogatás volt; a kezem: lámpafény; egy jó nap vége. Hogy is maradhattak volna itt lapulva, rejtve, meghúzódva: visszakérhető ingek, szavak, kezek és visszalopható bárányfelhők?