Helsinki, forgószékből

Elfordulva félig a forgószékkel, elforogva puhán, félálomszerűen körbe, épphogy a Hold mellett álljon meg az arc, a fölnégyelt szállodaablak választófája előtt, oda és vissza újra, oda és vissza körbe – elfordulva félig tornyaiddal, öbleiddel, forogsz, kivilágított város, forogsz, Helsinki, velem: északra tévedt darázs, villanyküllőid mozgó árnyéka rajtam: Európa-rács – Szelídnek mondott város, hát bolond vagy te is, tejembe mézet keversz, délutánjaimba kimoshatatlan kéket s tisztára söpört egeden szőke lányhajakkal gyakorlatozol: sugárhajtású repülőkkel, de mire beesteledik s a tenger mozgalmas tánctermeiből zene árad, nőidet hazazavarod, irigy vagy, sirályaidat hazazavarod, irigy vagy, helyettük fehér tollpihét fújkálsz a szemem előtt, mintha puha vánkosaid véreznének – s elvadítod tőlem a költőidet is: kalevalás gyöngyeiket föld alatti pincékben elkártyázzák és szeszhalált halnak ma is – Saarikoski megduzzadt fejjel májzsugor-gyanús éjszakádból kilép verset írni az utcakőre, keze a tengerig kifut, ki a tarajos ég alá s Magyarországig lengő nyakkendőjét a sarki fény lenyisszantja – de te csak forogsz és forgatsz a vérünk szerinti mesék párájában. oda és vissza újra, oda és vissza körbe.