Szemek korszaka

Ülünk és nézzük a szobán átröpülő gólyákat hosszan, a szemcsés képernyő-táj dombjai, mint földet ért léghajók, elmaradnak, ülünk és nézzük a fölöltöztetett medvék cirkuszi ripacskodását fiúcska szájjal: csokornyakkendő, frakk, keménykalap és korcsolyatánc a nézőtér lépcső-havasai közt citerára s mintha a Bibliában is írva állna: mi csak üljünk és nézzük: hova kószál a sas, a füst, az elefánt-teknősök hátán az őskori nyár s hova zuhannak el a szeretők, milyen fűbe, milyen homokba, milyen gazba s milyen városok dómterein bámulják meg a túltáplált galambok zsizsergését – – Fémkarikák és kötelek horzsolódnak a belámpázott kikötőkben, füstöl a kóc, fegyverben áll a beton, de mi csak üljünk és nézzük: hol kötnek ki a halálhajók parancsszóra – – halak, dögbálnák, szigonyok, vasak és csontraktárakban kitelelt szemek torlódnak egymás felé és szemek nézik a szemeket, vasak a vasakat, a tengerek mélye fölnagyított szemfenék és tengerek nézik a tengereket, élők a holtak állát, szennyes Duna-szemek az őszt, a folyton bevérző Budavárat s már láb se kell, már kéz se kell, csak látó ujjak, milliószemű, bámész agyvelő, könyökünk árnyékában akár a halál is sátorozhat.