Amszterdami bolyongás

Hidak, hidak és forró szeretők   gyűrűje villog rám minduntalan,   de Amszterdam nagy, szőke hajával mit kezdhetek?   A kálvinista csipkefüggönyökön át   tompa halkésekre süt be a Nap   s a borospoharak mélyéről   ráncos istenarc néz föl az unatkozókra.   * Éljünk és mosolyogjunk – köszönnek rám az ablakok. Éljünk és mosolyogjunk: a tiszta víz a legszebb gondolat. Éljünk és mosolyogjunk: fogjuk be a tenger méheit, majd dolgoznak nekünk.   *   A nyájas szeptemberben   autózaj és harangkondulás keveredik   és biciklik és biciklik és biciklik   s a fényből előcsalt szobrok körül   fiúk,   fiúk, galambok,   galambok,fiúk, napozó leánycsordák –   Ó, ismeretlen, vértől megduzzadt szájak,   ti szerelem-kikötők,   a tengerről fújó szél itt is csak a partotok mentén   sodor.   * Minden út ide vezet: a leghosszabb s a legrövidebb – A Lányok Utcájában ődöngenek az idegenek: e fátlan és kihűlt édenben még levegő után kapni is hátborzolóbb, mint múzeumi combokat látva fújatni meg a riadót. Az ablakok túlvilágán itt mindig történik valami: mézbe fürdetett mellét az Indonéz Szűz a sétáló világ szeme elé most rakja ki – a nyomdák leállnak, a messziről érkező hajók megfeneklenek s az áruházak merev vevői, mint megzavarodott szentek a mozgólépcsőkön mennybe mennek – – Ha a bűn gyarmata ez a negyed, akkor én megérkeztem, ha a szerelem párás piaca, akkor én itthon vagyok. Látom a nyálát csurgató Európát,   a fülledt kirakatok előtt eloldalog, tükörből tükörbe költözik, a leplezetlen gyönyörnek háttal, beárnyékolva arcát Rembrandt kalapjával.