|
Adjisten, atyámfiai! Mi hír? mi hír?
Azt mondják: férgesedik az ég közepe mifelénk is.
Azt mondják: lágy rohadás-foltok a magház körül
és Brazíliában már lángszóróval irtják a pókokat.
Undorítóak is, annyi szent! Azokkal az irgalmatlanul
drótszerű végtagjaikkal olyanok, mintha négykézláb
mászó hadirokkantak lepnék el a Földet. Mélyen hintázó hasukból álmosan csurog a méreg fűre, gombára, virágra. Csuda világ, én mondom, csuda, csuda! Maholnap visszatérnek a prériken kiirtott s a lélekvándorlásban elfajzott bölénycsordák is, féreg-álarcban, féreg-patákkal, a nyirokér bozótosába visszatérnek s a mellünkben hadonászó húsdarabot fölöklelik. Maholnap megszólal a só, makog, csipog, tiltakozik, hogy levesbe soha többé! hogy májas hurkába soha többé! hogy a megfőtt kakastaréjról vissza inkább a tengerbe, a gyanútlan hegyi folyókba, mert elege volt a rabszolgaságból, az összecsippentett ujjak tompa gőgjéből, elege, elege – lebegni, úszni, ődöngeni akar, szeretkezni a korommal, fehér a feketével s a víz törékeny ablakán át nézni, hogy a pápát is megköhögtető por-háború, köd-háború, füstháború az Örök Városokat hogyan fojtogatja; nézni a testvéri anyag bűncselekményeit, mert a bűnt csak a bűnös érti igazán… Édes malachús harangszóra áldás – mondják az álmoskönyvek fejkendős bölcsei és elhallgatnak. Ágyunk tetűcsípésű démonai ugyan mire? A vakondtúrásba szúrt zászlók súlytalan ünnepélye mire? s a küszöbön kívül felejtett
láb minden esti torzója mire?
|