|
Fejem egy darabját abban a füstszagú házban hagytam, ott, ott, a lekozmált síkon, a kutyának lökött kenyérhéjjal együtt.
Reggel érkeztem hívatlanul. A fölébredő gyerekek előbb csak bámultak rám a dunyha sáncai mögül: ki lehetek? mit akarhatok? s kamilla-sárga cipőmet miféle boltban loptam? De mikor bimbó-orrukat s muskátli-fülüket sorra fölfedeztem és szemük előtt elcammogtattam szőrös medve-öklömet: brumma-brumma-brummadza, bőröm csípi a bolha – a nevetés kis püspökeit láttam fölszentelődni az örömtől. Apró gyöngyfoguk, mint pattogatott kukorica, teleugrálta a szobát. A megfeketedett asztalról a székre, a székről a földes földre, az ágy alá lökött szandálokra. Még, még – mondta esdekelve a szemük. Még, még, ha idehoztad, ne vidd el a medvét – mondta volna bátortalanul szájuk is, ha szóra nyílik.
Szülőanyjuk félszemmel csak leste a semmiből előgördülő színházat: a macskanyúzó, a medvenyúzó vérkaland izgalma helyett a derűvel fölkantározott felhők vonulását kitágult gyerekszemekben. Ült csak a baltával faragott fejőszéken és itta az örök teát. Tudtam, hogy májában áldozik le a Nap; hogy düledező szívét gerendával támasztgatják az évek. És tudtam azt is, hogy megfeketedő aszaltszilva-arcával én még megjelenek zúzmarafényű csillárok alatt, kocsonya-dajkáló diplomatalakomákon, hol salátalevélbe göngyölve az ő korán leszüretelt emlőit is föltálalják.
Talán repülőn érkezem majd a helyszínekre, talán vállamra szerelt vaslemez-szárnyakkal, talán egy ablakon besodródó levél hátán, szegények kéme, roncsoló szemmel megáldott mindent látó s a csínnal megnyúzottak bőre lesz majd kivasalt ingem, halántékdobolásuk pedig golgotás óraketyegésem – apámé s anyámé után az övé is, ki ott ült előttem ismerős, de elmosódó történet árvájaként, bosszúálló gerjedelmek nélkül, teagőzben, gyerekei szájával lélegezve és gyerekei húsával élve túl a méhére kivetett hadisarcot.
|