A te időd

Ez volt a te időd a napból: ez a fél este, ez a majdnem-már-sötét, mikor a lámpák megmozdulnak s a Gellérthegy, mint a kályha, fűteni kezdi a várost – ez volt a legtágasabb, a legismeretlenebb, minden idő közül mégis a leghihetőbb: tudtam, mire való a lábam, mire való a nevetésem, vállad és vállam helye egymás mellett, eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek: a villamosok hazáig vittek mindig. ez volt a te időd minden időkből: a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan, a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék és árnyékos levelek napján se mehetünk el mindenhová, hogy fénycsövek börtönéből csak hajad szökdöshet északnak, délnek, de tested verseket szült nekem mégis, hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el s legyen a nappali fűnek folytatása a szavakban is, a hátad mögül fölemelkedő Holdnak legyen helye az ablakon túl.