Egy régi fénykép

Talán túlságosan komorra sikerült ez a kép is: megfeketedett kazlak közt jövök, derékig meztelenül, belóg vállam fölé a zámolyi nagyharang s a bunkergerendák végéről nedves pokróc. Még semmi se látszik elközelítő életemből: füstfújó szám nikotin-mocskos gödreinek még nyoma sincs, szemem még szemeket keres, kezem még anyai kéz után nyomul, de a megcsavarodó körtefa már tudja, hogy lábamnak búcsúzni kell, lehunyt virágszeme mögül a tenyeres-talpas bodzafa is már látja, hogy az utcai láng-szeretkezések első rajtakapottja én leszek, én, én, a városokat mellére szorító, görcsös szépfiú, ki nem ártatlanul szeret, ha majd szeret – Országokat és tengert lát már a bodza, mérges virágpor-felhőkön át naptárt és szemeket lecsukódni, vasútnak lefektetett hajszálaimon mozdony robog, füstjében az égbolt még fehér, fehér, fehér.