A hazatérő

Már ide is csak megérkezem. Reggel jövök, vagy délben jövök: a kapunyíláson át ugyanaz a semmibe fúródó, vékony végtelenség s ugyanazok az akácfán fönnakadt ruhaujjak, a vályú, a vályú, a kútkáva, a kútkáva,a vályú, a padlást lesöprő bagoly. A kerékagy: szétrohadt agárfej a vadcsalán közt. Arrébb a küllők csontjai s a napsütésben kint felejtett fejsze. És kis forgószelek a kazlak helyén, toporgó libák.   Egy öregasszony s egy öregember országa   tárva,                nyitva – A hanyatt esett ólajtót méhek emelgetik. Hajrá, istenke napszámosai! itt minden édességet már savanyú korpalével leöntöttek. Hajrá, a   gyógyíthatatlan hárs körül még egy utolsó kört hangtalanul! A vörös csibeitatót is már csak játékból húzom föl bokszkesztyűnek – ne féljetek! Mákgubó-jogarral ki voltam itt gyerek-király, földmaszatos: vagyok most mázos kísértet, mázos kísértet, vigasztalónak               vigasztalan, város-szemgödrökkel a szemem alatt, repülők árnyék-keresztjével a mellemen.