Hasadás

Elveszítve magamat újra, elveszítve nyaramból a nyarat, növényeim testéből a delelő örökzöldet, miféle tölcséres fülekbe üvöltözzek? Szél fúj magasan Újpest és Óbuda fölül és bőrgyárak dögszaga ivódik be húsomba éjszakázni s elveszítve a hús ruganyos virág-korát, örömtelenül oltok csontba rózsát – s így, így, örömtelenül keringve mégis a gyönyör marhahajcsáraira gondolok leggyakrabban, fűre, bozótra, repedő ágyvitorlákra, miket fölszálló madarak hasítanak ketté az égig, és írok és ütök, fölváltva nyomoromban s ugyanaz a kéz rándul össze szégyentelen, ugyanaz a kéz siet meghalni s föltámadni. Szerelmem, negyvennapos eső a hajad, remegek érted és elfelejtelek, így, így, elfelejtve is szeretve: váltott szavakon nyargallak körül, ne hallj, ne hallj, ne láss, ne láss,ne hallj, állandóságom ne szeresd meg, veszteségeimből élek, hogy el ne vesszek, kezem most is a szomszéd utcában éjszakázik, s nézd: szemem helyén is egy átlátszó pohár.