Nyakamban harmat-kolonccal

Mindig csak itt? már soha odaát? nyakamban harmat-kolonccal térdelve, mint a füvek? reggelre homok, délre üvegszilánk? Mindig csak a disznószemű idő pillantására ugrani talpra, föl? és gyakorolni a felhőlengetést, a kézfogást? Mindig csak itt? már soha odaát? soha másban? másutt? soha tengerszülte magamban? csak kifakult fényképeimhez közel? csak halva született újságjaim tövében sarjadozva? Riasztó kapucsengőkkel aláaknázva minden határ – élni? belemosódni? kiszakadni? vagy ruganyos gumi-ölekben pattogni tovább, míg a halállal fölnyergelt golyók ide nem érnek? Mosolyognak a sodródó százlábúak, az őrszolgálatos férgek pántlikásan, eszik az édes húst, süt rájuk a nap, nem is ismernek, nem is látnak.