|
Évekig te és senki. Utána minden, ami nem te vagy: aszály a torokban, a csontban, a naplopó vér országos levertsége. Bőrszoknyád hámló denevér.
Még látom arcodat. Még követhetem. Vízcseppben kering a Föld körül. Űr-korszakom hétfője minden új nap, de nincs mit sajnálnom többé. Fájdalmamnak s testemnek súlya veszett.
S már hűségem is árverezhető, mint a vértanúk inge. Már nevetnem is szabad a tükrök előtt, borotvával a kezemben. És lépni az ajtó felé, mint aki magához közeledik.
Fölszáll előttem a küszöb, mint a harmat, a küszöbön túli kert, a kert mögötti ország. Aztán a megvadított por, mint eltitkolt, közös gyermekünk.
|