|
Itt már semmi sem folytatódik: megérkeztem.
A holdkóros hegyi ház: elszórt tehéncsont a megvilágított éjszakában. Idáig kapaszkodik föl az út, megáll, elpattan s itt már a szél is belefordul a szakadékba.
Csönd háza
idő háza
menedékház
A sombokrok mögül erdei macskák tolvajlámpa szeme söpör végig a küszöbön. Most kéne megfújatni a trombitákat: vége, vége! a félig-lakott házakból is kikorhadtam, a félig-lakott testből is, minden szobából, minden kitakarítatlan zugból. Szavak szennyezték be a falakat, mint a vér.
Hová te gazdátlanul maradt vörös ló a képen, nélkülem? Hová te árvaház-tekintetű lány a képen, hajad mögül? Föl, ide a sündisznó-csillag alá, az utolsó madárkiáltás közelébe?
Semmit se tudok a megérkezésről, az éjszakáról,
semmit arról, ki belőlem szökve idáig hatolt föl,
semmit a sötétség közepéről.
Csak vagyok mert pusztulok
leszek mert veszítem magam
májam tüdőm szivárgó vesém már igazodik
falevélbe ás kutat
nedvet cserél fanyar vesszőkkel
s tücskökkel izzik együtt – bömbölnek
mint marsbéli rádiók.
|