Együtt minden
|
Beköltözöm ebbe a versbe, |
|
ablak nélküli mosolygásba, |
| Világgá röpül innét a leláncolt meggyfalevél. |
|
Az utolsó napraforgókra is odalátni: |
| Van Gogh megaszalódott virágai: kilakoltatott városok. |
| Kóbor fülbemászók csellengnek zörgő sikátoraikban. |
|
És mégsem ezek a dobhártyát roncsoló |
|
férges hangok! Mégsem a napfény huzalait elvékonyító |
| reszelőké! Nem a halálom hangjai s külön az életemé, de együtt |
| minden, ami általam szól s ami nekem. |
|
A tenger ide száll kézfejemre, mint a sólymok. |
|
Itt játékaimra is én vigyázok |
|
és a világ is megsérthet, de nem múlhat el: |
|
egy taliga ölében visszatér, |
|
pókháló-ingben, mint a nők, |
|
az elásott harmonikával együtt |
|
a vízparti kutyák kikaparják; |
| a csont-billentyűket sorba rakom: |
| a tárva-nyitva hagyott ürességig. |
|
|