|
Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.
A Dunán jég-oféliák lebegve,
őrült fehérség-torlaszok.
A tél világosságában kinek kell szemem erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba. Ültőhelyemből kiszakadok s ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok. Zúzmara-piac koldusa röpíts, farsangoljunk fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával versenyezve, időm avatva történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt.
|