Bezárkózó

Ne hívjatok, nem megyek sehova; a tenger meghívóját is összetéptem. Elég volt a sziklába ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket, elég a városokból, szemem láttára gázolta el őket a háború. Elég az elsötétített nappalokból. Mindenütt voltak imaházak és laktanyák, giordano brunók és rettegett ivánok, véres ingeket bámuló kisfiúk, nők, akik besétáltak a versbe, aztán haza osontak ártatlanul. Lesöpröm asztalomat s idekötözöm magamat egy székhez; akinek hiányzom, majd fölkeres, naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit otthon hagyja. Havanna ablakait ide várom, Prága izzó utcáit, éjszakáját, a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat, az első férfit, az első nőt, ki mozdíthatatlanságom társa lesz.