Távolodó

Megmenekültél, megmenekültem, szállok nyitott ajtódon kifelé, ki a tavaszba, házad körül a mészfoltos állványokat nyilalló testtel elhagyom – utolér még valami deszka-sikoly, magányos ablak-robbanás szele, de a sarjadék-lombbal betömött fülem süket, nem akarok hallani semmit, ami már hallható volt s látni, amit elfátyolozott polcaid láttak, még a talpon járó tűz sétáját sem fürdőszobádtól ágyadig – csöndet, huzatot, tetőket alám! betonban éjszakázó arcom kiszakad s jön velem, forgok pára-sűrűben, emelkedek, a város nappali lélegzete dobál, füst, korom s vesztőhelyeket kifakító napfény hadakozik értem magasan, ökölbezárt kezemet, mint a léggömböt elengedem, utána úszom, játszom vele, ültem eleget kések közt, megtehetem.