Száraz vihar

Még csak a tetők roskadtak magukba, csak a levelek háta csapódik föl, mint a halaké. Elindul az utcán az újságszemét harmonikázva, mint a hadirokkant. Még csak a kipufogógáz felhői gyülekeznek térdmagasságban, de távolról dörömböl már s a hangsebesség dühével közeledik. Nem eső, nem jég, nem roham. A szívtáj fölött gombostű-villámlások. Jön, mint a testi vágy, mint magasvasutak szélhámosa, mennydörgés beat-zenéje. Beleiszik a Dunába, idegen nők vállához odalök, most menj el, most halj meg, most támadj föl, kapualjak büdös leheletéből most szakadj ki: a mulandóság itt boltokban kapható, talán a fáradt megérkezés segít, talán egy száj tisztítótüze: „eljöttél? – szól majd – levetkőzhetsz, a nyár szarkofágjából röpül a holtak pora, becsukom rád az ablakot, becsukom rád a házat, becsukom rád ezt a napot.”