Sörényes ünnepem

Sörényes ünnepem, húsvét, megyek! Bizsergő könyököm alól kifut az ibolyás domb, hátrál s világgá röpül róla egy kalap – ó ez a gyerekkori bolygóm mindig föltűnik szalagosan, árnyék a lovak szemén, árnyék a szememen is, de hát csodálkozásra születtem, gyerünk! Habot a meggyfákra, alsószoknya-fehér habot! Az út két oldalán méhek feszítenek ki sárga huzalt s már telefonál is rajta egy rigó. Zámoly, Csákberény, a szőlőitek alatti katonasír is megpattan végre, siralom-vékony lepkebáb s kiszáll belőle az ismeretlen gyalogos csontváza, kiszáll, ostornyél-magasban követ, föl? följebb? valahovai kékbe? Nem istenek föltámadásai napja ez! A hétköznapi halottak kelnek útra, a megismételhetetlen életűek, két láb közül a földre pottyanók – A virágzó fák pilótafülkéiből most ők integetnek. Szél, szél, hazafelé, régi lovak vágtája hazafelé – Sörényes ünnepem, húsvét, megyek!