Vakító semmi-térkép
|
Vártam a földrengést: a verset |
| és most minden romokban hever. Az idő, |
| mint a földkéreg meghasadva, mint szájba lőtt |
|
Vékony repedések a vizeken, |
|
vékony repedések az életemen. |
|
Éjszakáznom csak a puszta föld maradt: |
| egyetlen papírlap az arcom előtt: megőszült |
| kivégzőfal, vakító semmi-térkép. Országot |
| karcolhatok rá: letagadott hazát. |
| Suhognak hangos szerelvények: egymáshoz láncolt napok, |
| vonat-zörgésű éjszakák s hoznak gyökerestől |
| kitépett erdőt, hogy a mellembe elültessem, |
| tenyerem árkaiba verítéket, hogy folyóm is legyen, |
| csontokat a földmély raktáraiból: rakjam föl rájuk |
| s vaskoronát, hogy a belülről égő embert is |
| Benépesülök, mint a Föld, hogy minden megtörténhessen velem, |
| ne csak a vetkőzés, az öltözés |
| az évszakok ócska tánczenéje közben, |
| ne csak az ősz istállószagával érkező halál, |
| mert a testem is történelem: |
| a kéz, a váll szétesett romjaiban is maga: a világ |
| és szükség élteti, mint az állatokat. |
|
|
|