November gyűrűtlen menyasszonyai

Újra ezek a kopott, kis esők, tűsarkúak, feledékenyek, november gyűrűtlen menyasszonyai a körutakon! Újra ezek a megtekeredő fák: karamazovi kályhacsövek! A vállgödröket nyirkos szeméttel hordja tele a szél; egynyári füvek röpülnek homlokomnak is, mint a nyilak, elvérzek, azt gondolom s hogy karonfognak majd az esők s a bogáncs-fejű város száműz magamba, de valaki mellém sodródik a forgatagban, hozzám nyomódik, hozzám tapad, megtelik hajával a szám, hát jó napot kíván neki a test, jó napot a szem – A ruha lágy részein át visszaköszön s esőcsurgásos arcát mintha Isten hősugárzója szárítaná. A gombok, az ágyék, a feneketlen szembogár! A szeretnivaló helyek horpadásait megszálló kéz! A dagály isteni útja! s hallásom, tapintásom dicsősége, hogy még minden itt van, itt velem, bennem, minden kezdet és közeledés, rég elfelejtett évszak párája, csont mögül kiforduló nyáré.