Párbeszéd, sötétben, 1973
Hová?
| Hová, madarak, repülők, koldusok |
| s te, kicsomózhatatlan fiú? |
| Csak messze ettől az éjszakától? |
| ettől a bodzabél-puha földtől, |
| honnan a visszhang is szökik? |
| Hová, te tünemény gyökér: holtaknak zenélő vezeték? |
| hadseregek ollója szétnyisszantott. |
| Hová, ti anyák: jégen tolató mozdonyok? |
|
Fényvakság
| Verebek ütődnek nagy, sárga falakhoz: |
| ez már a nyár. A fényvakság hava – |
| Szökj meg anyádtól! a csavargó |
| Hamletek mellől hiányzik Ofélia. |
|
| Ki az utakra! Be, hajad sűrűjébe! |
| át a szemeden! gépek s tücsök-roncsok |
| fölött gázolva dinnyevörös szakadékod ölébe! |
| Odafönt felhők, felhőid: szálló múmia-gyolcsok. |
|
|
De az a víz még itt folyik
| áthömpölyög fogunk között a sár, |
| de az a víz még itt folyik |
| mint kifutópályák betonjára a gép, |
| s döcög, mint halhatatlan postakocsi, |
| mint Magdolna Krisztusét – |
| de az a víz még mi vagyunk: |
| villámokat elnyelő aranylap, |
| halak játszótere, gyereket |
| de az a víz még mi vagyunk: |
| a fönnröpködő háborúknak, |
| nézheti bennünk magát a világ, |
|
Őszi töredék
| Mondogattad, hogy semmi, semmi, |
| mondogattad, hogy így is jó – |
| marhavagonban utazik észak felé a nyár, |
| vizek párnája meggyűrődik, |
| de hóra ébredni, az is jó. |
|
| Mondogattad, hogy semmi, semmi, |
| mondogattad, hogy így lehet, |
| sejtek és csontok vonulása |
| a szerelem is: nagy menet |
| s aki elfárad, fáradjon el, |
| mondogattad, hogy így lehet. |
|
|
Párbeszéd, sötétben
| – Nem tudom. Talán egy szalmakazlat, |
| ne menj el, dongta, ne menj el, |
| csak a zöld levél bújdosik. |
| sámsoni hajamat elúsztatót, |
| ökörcsülkökkel harangozót, |
| a láthatáron is átszekerezőt, |
| a kezedet, hogy haza hívjon, |
| – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
Pohárköszöntő
|
Macedón barátaimnak
| hadd legyek itthon én is, |
| hadd legyek itthon köztetek. |
| A földrengések fészke most üres, |
| hegyi bárányok húsa tányéromon. |
| Cseréljünk ruhát és dobot, |
| ti, sötét arcúak, sötétek, mint én, |
| ti, világosság szerelmesei, világosak, mint én. |
| Skopje tücskeit fölmorzsolta sorra a gyász |
| s a szakadékokba szorult hegedűk |
| de a zöld hegyi folyók fölött |
| s fanyerges öszvér cipeli föl hegyre |
| Szegény vagyok, szegények vagytok, |
| még elfér kezünkben a dob, |
| hadd legyek dobbal ékesített ikonotok, |
| balkáni barát s fémselyem ingem |
| bolyongjon csak a fehér sziklapor, |
|
| vadoni árnya olvad össze mindig |
|
|
Futnék inkább vissza
| Miféle bolond szent vagyok, |
| és gyökerek közt éjszakázó! |
| s kilakoltatott szemek pusztaságába; |
| és másznak rám a kövek, mint a tetvek, |
| S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér, |
| a szerelmesekhez, mert szerelmesek, |
| de mindenütt ugyanazok az esték, |
| Elkerülöm a városokat is, |
| de megugatnak messziről, mint a kutyák, |
| az erdőket, mert kifosztották a baglyok. |
| Futnék inkább vissza a hajadhoz, |
| s etetnélek magammal, te örök éhes! |
| őrületemmel, tessék, itt van a nyár, |
| s tengerek kék szilvája: a Föld |
|
Tengerparti emlékmű
| hogy ez a tenger itt maradjon, |
| hogy ez a tenger el ne menjen, |
| gyönge ablaka be ne törjön. |
|
| borítson be a tűzálló derű, |
| a földközi, a tékozló, a végső, |
| a szivárványos hal-tekintetű. |
|
|
November gyűrűtlen menyasszonyai
| Újra ezek a kopott, kis esők, |
| november gyűrűtlen menyasszonyai a körutakon! |
| Újra ezek a megtekeredő fák: |
|
| nyirkos szeméttel hordja tele a szél; |
| homlokomnak is, mint a nyilak, |
| elvérzek, azt gondolom s hogy karonfognak majd az esők |
| de valaki mellém sodródik a forgatagban, |
| hát jó napot kíván neki a test, |
| A ruha lágy részein át visszaköszön |
|
| A szeretnivaló helyek horpadásait megszálló kéz! |
| A dagály isteni útja! s hallásom, |
| minden kezdet és közeledés, |
| rég elfelejtett évszak párája, |
| csont mögül kiforduló nyáré. |
|
|
Jelenések könyve
| Elmondjuk egyszer: volt ez is, az is: |
| nagy padlás-éjszakákon ijesztgetett a zsupp, |
| kígyó-korona reccsent, a kutya vérben aludt |
| s rémülten néztük: koldul a vadnyúl is. |
|
| És hiányoztunk magunknak évekig. A baglyok |
| ülőszékében lágy férfiak ültek, ágyékuk kiszáradt |
| moha. Fogták a holdfényt, mint a gyeplőszárat, |
| de csak a négy mennyei ló patája csattogott: |
|
| az asszonyhajú lovaké hajnalig. |
| És mondták a kövek reggel: él, aki jóllakik, |
| a kedélyesen zabáló fenevad, |
|
| a mihaszna kisded, a cukorszopó – – |
| És megindultak a kezek, a szájak, |
| a mirigyek nedve, mint lusta nyál-folyó. |
|
|
Régi dobogások
| hó a megkeményedett dombok |
|
| Dagadnak a csontok körül fölpuffasztott dunyhák |
| s a besötétített zugokban |
|
| Varjúk: kivénhedt gesztenyesütő nők |
|
| régi dobogások a fejemben, |
|
|
Elmosódó arc
| Ki akart engem kitépni innen? |
| Keze azóta már a tengerre néző ablakokban sütkérezik, |
| s fogsora kirakati tűzvész Floridában. |
| Már az emlékezők se emlékeznek rá, |
| csak mintha láttak volna erre |
| egy gerenda-nyakú férfit őgyelegni, |
| megrágott zászlók mögül lépett elő, |
| szerencsétlen, kis halottak mögül. |
| Azt mondták róla: narancsot zabál a sírok mellett, |
| azt mondták róla: beköltözik a fülekbe |
| s krétával jelöli meg, akit bűnösnek akar látni – |
| befutó lovakkal remeg azóta orrcimpája, |
| de ostyában lenyeletett kései |
| gyomromban úszkálnak ma is, |
| de az idő fölissza, mint a hamu – |
| sivatag-vörös nyakkendővel? |
|
Csokonai
| Üdvözlet neked, te szegény, |
| halhatatlan bandájában is elárvult! |
|
| Meghajigált az Isten tulipánokkal, |
| dobtad volna vissza kővel, |
| remény szegénylegénye, sárga viasz-király, |
| a földönfutó füst volt a te országutad. |
|
| hova nem folyhatott be vér, |
| Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák |
|
| Tündérek és diákok poétája, |
| hiába volt szép, bársonyos beszéded: |
| hamvas folyóid a pokolba folytak |
|
| s a Holdba fölszálló test |
| uralta a világot, mint az Isten. |
|
| Fekszel, csitíthatatlan halott – |
|
| kár volt várnod boldogabb korokra, |
|
|
Országlásom a télben
| hát kivárom azt az egyet, |
|
|
Vakító semmi-térkép
|
Vártam a földrengést: a verset |
| és most minden romokban hever. Az idő, |
| mint a földkéreg meghasadva, mint szájba lőtt |
|
Vékony repedések a vizeken, |
|
vékony repedések az életemen. |
|
Éjszakáznom csak a puszta föld maradt: |
| egyetlen papírlap az arcom előtt: megőszült |
| kivégzőfal, vakító semmi-térkép. Országot |
| karcolhatok rá: letagadott hazát. |
| Suhognak hangos szerelvények: egymáshoz láncolt napok, |
| vonat-zörgésű éjszakák s hoznak gyökerestől |
| kitépett erdőt, hogy a mellembe elültessem, |
| tenyerem árkaiba verítéket, hogy folyóm is legyen, |
| csontokat a földmély raktáraiból: rakjam föl rájuk |
| s vaskoronát, hogy a belülről égő embert is |
| Benépesülök, mint a Föld, hogy minden megtörténhessen velem, |
| ne csak a vetkőzés, az öltözés |
| az évszakok ócska tánczenéje közben, |
| ne csak az ősz istállószagával érkező halál, |
| mert a testem is történelem: |
| a kéz, a váll szétesett romjaiban is maga: a világ |
| és szükség élteti, mint az állatokat. |
|
|
A zene szerelmes gyűlölete
| az oldalba dobott madarak útján, |
| ruhátlanul, merthogy a kő is az. |
| bokámra láncolt városokkal |
| vinnél a tavasz tetejére, |
| Orrom vére: napból lógó cérna, |
| szétszakadt világ férce – |
| istenek, vadak lélegzése, |
| mosolynak is százezer éves, |
| csak a kimondhatatlant szereted: |
| a világon végigguruló harmatot, |
| a testben csak a testtelent, |
| a halálban mindig más halált – – |
|
Tűz árnya, semmiség
| Földrészem ez az idegen szoba; |
| hazám, mert veled alszom el benne. |
| Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne. |
| Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák |
| s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái – |
| szeretlek, mert eljöttél ide |
| csomagokkal, sírni és fázni, |
| enni velem húst, kenyeret, kalácsot |
| s eláztatni ünnepi hajadat a hóban – |
| szeretlek, mert itt múlt el az év, |
| mint a szerelmek egy szobasarokban, |
| mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek |
| s láncos botok valahol messze, |
| közeledve, majd távolodva. |
|
A kivetkőztetett vadak
| zubbonyos korcsok, majd azok! |
| színhúson nevelt kuvaszok, |
| hanyatlástok helyén a Föld |
| selyemidegű, fésült szörnyek, |
| szalmiák-végzet kapitányok – – |
|
|
Mindennapi történelem
| a füst billegése után az agyat, |
| az álmatlanságtól kihűlt csont járatait |
| s keresni az utat a kézhez, |
| az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát, |
| hátha egy madárból fújó szélvész |
| s mint nomád királyok: keresni a mindennapos hazát |
| egyetlen mosoly sátrában éjszakázni |
| és járni idegenül a teremtésben, |
| hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait, |
| és semmit se értve megválni attól, amit szeretek, |
| s őrjöngeni azért, amit szerettem, |
| arcátlanul, mint saját életem |
|
Sörényes ünnepem
| Sörényes ünnepem, húsvét, |
| Bizsergő könyököm alól kifut az ibolyás domb, |
| ó ez a gyerekkori bolygóm |
| mindig föltűnik szalagosan, |
|
| méhek feszítenek ki sárga huzalt |
| a szőlőitek alatti katonasír is megpattan végre, |
| s kiszáll belőle az ismeretlen gyalogos csontváza, |
| ostornyél-magasban követ, |
| Nem istenek föltámadásai napja ez! |
| A hétköznapi halottak kelnek útra, |
| a megismételhetetlen életűek, |
| két láb közül a földre pottyanók – |
|
| A virágzó fák pilótafülkéiből |
|
| régi lovak vágtája hazafelé – |
|
| Sörényes ünnepem, húsvét, megyek! |
|
|
Száraz vihar
| csapódik föl, mint a halaké. |
| Elindul az utcán az újságszemét |
| harmonikázva, mint a hadirokkant. |
|
| Még csak a kipufogógáz felhői gyülekeznek |
| s a hangsebesség dühével közeledik. |
|
| A szívtáj fölött gombostű-villámlások. |
|
| mint magasvasutak szélhámosa, |
| idegen nők vállához odalök, |
| kapualjak büdös leheletéből most szakadj ki: |
| a mulandóság itt boltokban |
| talán a fáradt megérkezés segít, |
| talán egy száj tisztítótüze: |
| „eljöttél? – szól majd – levetkőzhetsz, |
| a nyár szarkofágjából röpül a holtak pora, |
| becsukom rád ezt a napot.” |
|
|
Kiállsz az égre
| még dicsőségem szemetjét te söpröd össze, |
| álmod még itt nyújtózkodik |
| kiállsz az égre, hogy aki látni akar, |
| szemem, szavam még lakatlan lenne nélküled, |
| ha visszagörbülök kezdeteimhez, |
| hangodra és titkodra éhezem meg, |
| de betelni már ágyad tűzvészével |
| érik az idő kiűzetésre egymásból |
|
| száján kívül mozgatja fogsorát. |
|
|
Estétől reggelig
| Itt van megint a fájdalom, |
| rángatja föl-le a gerincemben; |
| itt vannak megint, akiket szeretek, |
| ide feküsznek szemhéjam alá, |
| lélegzetem útjába: vasúti sínekre. |
|
| Kinek a végrendelete ez a sok levél itt? |
| Kinek a levetett ruhája ez a kert? |
| Kinek a levetett ruhája ez az ország? |
|
| Magamra veszem, amit eldobáltok, |
| a befagyasztott földrészek kamráiból, |
| a semmire se készülők húsából |
|
|
Kísértet-fonal
| kőcsípejű lányok szeméremdombján, |
| combjuk közt hótorlaszok – |
|
| s úszik házmagasságban a kísértet-fonal – |
| mintha azt akarná valaki, hogy játsszunk, |
| nyújtózkodjunk és fehéredjünk. |
| Fönt: elérhetetlen kristály-hazák, |
| lent: utcasarkok Szibériája. |
|
| Tél a kövekben, a szavakban, az emlékezetben: |
| e kifűthetetlen szállodában, |
| a kéményen kiszökő sóhajokban. |
|
| A határok vastüskéi közt is |
| hason csúszik át a hóvihar, |
| ködlik mögötte egy-egy ország, |
| az Ismeretlen Katonák háború utáni borostája – – |
|
| Tél a mindenkori sírok helyén, |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Távolodó
| szállok nyitott ajtódon kifelé, |
| házad körül a mészfoltos állványokat |
| utolér még valami deszka-sikoly, |
| magányos ablak-robbanás szele, de a |
| sarjadék-lombbal betömött fülem |
| nem akarok hallani semmit, |
| s látni, amit elfátyolozott polcaid |
| még a talpon járó tűz sétáját sem fürdőszobádtól |
| forgok pára-sűrűben, emelkedek, a város |
| füst, korom s vesztőhelyeket |
| ökölbezárt kezemet, mint a léggömböt elengedem, |
| utána úszom, játszom vele, |
|
Cantata profana
|
Bartók Béla emlékére
| Hiába sikálta el anyánk a késeket, |
|
| mintha árvíz sodorta volna el kezünket. |
|
| ül a fehér fal lidérce előtt, |
| ül a világvégi cigarettafüstben. |
|
| Arca szétnyomott vesszőkosár. |
|
| te, dohányszagú öregember, |
| te, kutyaól-mellű szegény. |
| Nem vagyunk már a te fiaid. |
| Ha ajtó nyílik, mintha kések. |
| félrebeszélünk, mint a hamis tanúk. |
|
| Rádrontanánk csak, mint a légnyomás, |
| s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete, |
| s lenne belőled szőr-kosár, |
|
|
Hallgatásom hallgatása
| Büdösödik a délután, mint a halfej, |
| Hulladék-nyár, hulladék Tisza-part |
| s valami reggeltől estig mondhatatlan |
| idegenség a testben is: életem |
| titkolt unalma a fűzfák alatt, |
| mintha csak élőket gyászolnék a halottak helyett; |
| valami kopoltyú-kék, valami lódög-sárga, |
| valami mocsári fátyolt úsztató kéz |
| csuklómozgása a fejem fölött, |
|
| s hallgatásom hallgatása hazafelé. |
|
|
Csak sehol
| a felhők karzatán is csak könyökölve, |
|
| Lerogynék bárhová, ha volna hely, |
| de már a semmitmondó tájak is elúsznak, |
| utazni vágyik a kő, a hordalék, |
|
| Iramlik, ami él, sunyin, féloldalasan, |
| nem akar tanút szétfolyó éjszakájához ez a nap, |
| ez a föld, csak útközben lenni mindig, |
| kiloccsan a támadó gyönyör, mint az esővíz, |
| szájukból a tengermélyi epe, |
| súlyos nekik befelé forduló szemem országlása, |
| sánccal körülvett koponyám. |
|
|
A harmadik nap esni kezdett a hó
| Az első nap arra volt jó, |
|
hogy mindent elfelejtsek; |
| a második arra, hogy mindenre emlékezzek. |
| S a harmadik nap esni kezdett a hó. |
|
És megszületett a sejtelem, |
|
hogy mostmár mindig esni fog, |
| Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló, |
| az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek. |
| Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is |
|
csak a hó kísértete kószál, |
|
az elsötétített földeken megül, |
|
a háborús menekülőket megkoronázza. |
| És tudtam már, hogy nem leszek egyedül, |
| elkísér ez a hóesés, ahova megyek, |
| füstölgő autógumik s levegőtlen városok |
|
s országokat hódít nekem, |
| s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm |
| bezárkózom ebbe a havazásba, |
| mint aki fehér inget vesz föl, |
| fehér inget az utolsó napon. |
|
Bezárkózó
| a tenger meghívóját is összetéptem. |
|
| ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket, |
| elég a városokból, szemem láttára |
| gázolta el őket a háború. |
| Elég az elsötétített nappalokból. |
|
| Mindenütt voltak imaházak és laktanyák, |
| giordano brunók és rettegett ivánok, |
| véres ingeket bámuló kisfiúk, |
| nők, akik besétáltak a versbe, |
| aztán haza osontak ártatlanul. |
|
| s idekötözöm magamat egy székhez; |
| akinek hiányzom, majd fölkeres, |
| naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit |
|
| Havanna ablakait ide várom, |
| Prága izzó utcáit, éjszakáját, |
| a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat, |
| ki mozdíthatatlanságom társa lesz. |
|
|
Sirályvonal
|
Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.
A Dunán jég-oféliák lebegve,
őrült fehérség-torlaszok.
A tél világosságában kinek kell szemem erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba. Ültőhelyemből kiszakadok s ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok. Zúzmara-piac koldusa röpíts, farsangoljunk fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával versenyezve, időm avatva történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt.
|
Együtt minden
|
Beköltözöm ebbe a versbe, |
|
ablak nélküli mosolygásba, |
| Világgá röpül innét a leláncolt meggyfalevél. |
|
Az utolsó napraforgókra is odalátni: |
| Van Gogh megaszalódott virágai: kilakoltatott városok. |
| Kóbor fülbemászók csellengnek zörgő sikátoraikban. |
|
És mégsem ezek a dobhártyát roncsoló |
|
férges hangok! Mégsem a napfény huzalait elvékonyító |
| reszelőké! Nem a halálom hangjai s külön az életemé, de együtt |
| minden, ami általam szól s ami nekem. |
|
A tenger ide száll kézfejemre, mint a sólymok. |
|
Itt játékaimra is én vigyázok |
|
és a világ is megsérthet, de nem múlhat el: |
|
egy taliga ölében visszatér, |
|
pókháló-ingben, mint a nők, |
|
az elásott harmonikával együtt |
|
a vízparti kutyák kikaparják; |
| a csont-billentyűket sorba rakom: |
| a tárva-nyitva hagyott ürességig. |
|
Csönd háza
|
Itt már semmi sem folytatódik: megérkeztem.
A holdkóros hegyi ház: elszórt tehéncsont a megvilágított éjszakában. Idáig kapaszkodik föl az út, megáll, elpattan s itt már a szél is belefordul a szakadékba.
Csönd háza
idő háza
menedékház
A sombokrok mögül erdei macskák tolvajlámpa szeme söpör végig a küszöbön. Most kéne megfújatni a trombitákat: vége, vége! a félig-lakott házakból is kikorhadtam, a félig-lakott testből is, minden szobából, minden kitakarítatlan zugból. Szavak szennyezték be a falakat, mint a vér.
Hová te gazdátlanul maradt vörös ló a képen, nélkülem? Hová te árvaház-tekintetű lány a képen, hajad mögül? Föl, ide a sündisznó-csillag alá, az utolsó madárkiáltás közelébe?
Semmit se tudok a megérkezésről, az éjszakáról,
semmit arról, ki belőlem szökve idáig hatolt föl,
semmit a sötétség közepéről.
Csak vagyok mert pusztulok
leszek mert veszítem magam
májam tüdőm szivárgó vesém már igazodik
falevélbe ás kutat
nedvet cserél fanyar vesszőkkel
s tücskökkel izzik együtt – bömbölnek
mint marsbéli rádiók.
|
És lépni az ajtó felé
|
Évekig te és senki. Utána minden, ami nem te vagy: aszály a torokban, a csontban, a naplopó vér országos levertsége. Bőrszoknyád hámló denevér.
Még látom arcodat. Még követhetem. Vízcseppben kering a Föld körül. Űr-korszakom hétfője minden új nap, de nincs mit sajnálnom többé. Fájdalmamnak s testemnek súlya veszett.
S már hűségem is árverezhető, mint a vértanúk inge. Már nevetnem is szabad a tükrök előtt, borotvával a kezemben. És lépni az ajtó felé, mint aki magához közeledik.
Fölszáll előttem a küszöb, mint a harmat, a küszöbön túli kert, a kert mögötti ország. Aztán a megvadított por, mint eltitkolt, közös gyermekünk.
|
Zúzmara-koszorút a sírra
|
Visky Árpádnak
|
Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk. |
| Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a |
| behavazott ország szemérmes ajándékát. Mert el kell |
| hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk |
| a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás |
|
Higgyük és hitessük is el, de közben jól vigyázzunk, |
| be ne következzék a csoda, mert akinek az emlékét |
| most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb fajtájú |
|
Közönséges nevén Ady Endre, |
|
Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó, |
|
Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás magyar, |
| ki fölnyomulva minden halottak élére, földrengéses |
| virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények. |
| Puha macskatalp-sarukba, emlékezők! |
| vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a legzsengébb |
| sarokvas csikordulására is magához térhet és vége |
| zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak |
| diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát |
| koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek s a |
| páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. Vége |
| kicsinyes szerelmeinknek: a Léda-fátylakat lebegtető |
| sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. És dózsás szemek |
| nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat, |
| a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát |
| Gyémántlanak jég-Bakonyok, |
| s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak ki |
| egymás után. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! Koszorút |
| a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé, |
| emlékezők! Majd csak túléljük ezt a gyönyörű, |
| ezt a fulladásos napot is. |
|
Vendégeim
|
Páskándi Gézának
|
Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj menekültjei. |
| Ez itt a legkisebb haza: az utolsó búzaszemből kicsírázott ország. |
| Nektek is, nekem is maradék. |
|
Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt semmitmondó nyelv |
| itt még a világ ura. Gyere, Örömrontó Angyal küldöttje, te |
| bortócsák közt száguldó motoros, a bőröd benzinszagú, |
| halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés ellen kiáltó |
| száj is. A Kárpátok keménygallérját gombold ki nyakad |
|
S te Apa s te Apának Fia, gyertek ti is! |
|
véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai, |
|
a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával. |
|
Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár, |
| mint a tűzvész. Utolsó esély napszámosai át a tűzön! a |
| keresztbefekvő Isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell |
| egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy |
|
Halottnéző
(Guevara holtteste közszemlén)
| Nézzétek, milyen türelmesen fekszik, |
| nézzétek, milyen gyerekes az arca, |
| cigarettáztok fölötte, nem köhög – |
| de halála után is, nézzétek: fölöltözött, |
| kifésülte szakállából a vért, |
| mert ő a halottak jogával is visszaél. |
|
| Őrült, akit majd megszerettek, |
| őrült, akit majd megszeretünk, |
| őrült, aki sosem fél föltámadni, |
| őrült, mint a nyakából vérző állat, |
| mint a sarokba szorított istenek. |
|
|
Che Guevara búcsúztatója
| Szerethettek volna a nők, |
| szerethetett volna a tenger, |
| te mindenütt otthonos és otthontalan, |
| lehettél volna Brazília selyemfiúja, |
| éjszakákkal karambolozó költő – |
| gyönyörű lábak járnak mindig, |
| mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak. |
|
| S boldog, ki el tudtad árulni az édent, |
| lettél a század partizánja, |
| emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben, |
| Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító. |
|
| Én láttalak és irigyeltelek: |
| vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály. |
| Vászon katonazubbonyodban |
| s a jövő izzadság-szaga csapott |
| erősebb volt, mint a narancskerteké. |
|
| Havanna boldog volt, mert ismert téged, |
| Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is. |
|
| nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven, |
| lélegzetvételed sugározták. |
|
| A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad. |
| A test, ha megölik, hiánya testté válik: |
| adni kell neki szabadságot. |
|
| Szerethettek volna a nők, |
| szerethetett volna a tenger, |
| te mindenütt otthonos és otthontalan. |
| Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem |
|
|
Levél Gregory Corso amerikai költőnek
| Bejárnám a világot veled, |
| Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára, |
| költészet megszökött fegyence, |
|
| Gyerünk, rángasd föl tornacipődet, |
| s jókedvünk fővárosa: Spoleto! |
|
| Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában, |
|
| Hajtsuk ki a várost egy ivásra! |
|
| Menotti nem zenét szerez ma, |
| kertjében milliomos szajhák |
| szebben tudsz káromkodni, |
| gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára. |
|
| ha már halhatatlanságot nem lehet, |
|
| s konzervdobozzal harangozni, |
| ha már Krisztus lábával nem lehet. |
|
| Játsszunk – Te szeretsz játszani: |
| szúrjuk ki egymás szemét, |
| talán kedvesebbek leszünk így, |
| Bombáidat üssük föl tükörtojásnak |
| s Európa új szakácsművészetért rajonghat. |
|
| S hülye! hülye! – üvöltsük oda |
| a Jegesmedve-Szenátornak, |
| a kormányfőknek, kik a hétvégét |
| ó, Fehér Házak! Parlamentek! |
| csigaházatokból mindenütt |
| s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők. |
| Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek, |
| nem érdemlik meg a kenyeret, |
| nem érdemlik meg a halált. |
|
| hogy dagadt tőle a szánk. |
| Corso, süllyesszük el a nyelvünket, |
| a Saturnus-dobot verjék a marslakók. |
|
| Minden megtörténhet velünk, |
| minden, ami már megtörtént velünk. |
| amely elcsavarog mindenfelé, |
| hazát cserél, hogy a másikét megszeresse, |
| aláírja a tengert, mint valami képeslapot |
| hogy a városok is megpihenjenek |
| ha pörbefogják azért a vonulásért, |
| amit a hetedik napon megszeretett. |
|
|
Kiáltvány
|
Levágjuk a hajunkat s megnövesztjük: csodálnivalók vagyunk, fiúk, szakáll-nagybirtokosok, haj-mágnások, kisfiús arcunk sámsoni öregapja.
Mit keresnek itt még a sima képűek, a pamacs-huszárok, a borotva-táncoltatók?! Éljen a szőrzet világforradalma! A borosta-lázadás! a világrészek közt úszó sörény!
Szakáll-pokolgépet a hivatalokba! Ne a mézzel összeragasztott Krisztusét! Szakáll-pokolgépet a kaszárnyákba, országhatárok titkos szentélyeibe! s a szentekét kitépni, az akadémikusokét kitépni!
Hányszor kiütközött már bombabiztos falakon a só, férges lakosztályok mennyezetén a rémület! Meszelőt, szárnyas meszelőt a hajunkból!
Hol vagy, bikákat nemző Picasso? tengerparti kisasszonyaid tejút-sörénye együtt suhog a mienkkel. Csak vizek, őserdők ismerik azt a burjánzást, csak a fölrobbant sejtek, ha árvaságuk a testre marad.
|
Másnaposan
| Másnaposan mindig a szorongástól, |
| zöld lepedékével a számban, |
| másnaposan magamtól s tőletek, |
| szakadékokkal a szemem alatt, |
| koponyám: füst- és nikotin-kaszárnya, |
| másnaposan ettől a nemtudástól, |
| tejeskannák s világhírek zörgése |
| másnaposan a történelemtől, |
| kilakoltatott forradalmak bútor-recsegésével |
| papírzászlók és bogárszárny-himnuszok zümmögésével, |
| ázsiai csikorgásokkal a mellkas |
| másnaposan a mindent túlélők arca előtt, |
| hentesboltok és múzeumok ragacsában, |
| másnaposan a másnapoktól, |
|
Ha hittem volna
| Ha hittem volna suttogásnak, szélnek, |
| bölcsőben fölnevelt jóslatoknak, |
| most nem volna hosszú ez az éj, |
| s az ágyvég ütközőjén se utazna |
| s talán sötét se volna ennyire – |
| az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt |
| dicsőségem magas székében |
| s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat, |
| ejtőernyős lányhajak tapsviharban |
| és nem szarvazhatna föl senki |
| fejemet se vihetnék országos mulatságba, |
| S a szép, búgócsiga-esteken |
| beárnyékolnának a kertek, |
| fészket rakni a bazalthegy alá |
| s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira, |
| jól van, világ! lebegünk, forgunk, |
| minek is más bizonyság nekünk? |
|
Lassú félmúltban
| Lassan, hogy semmi el ne törjön, |
| lassan, hogy semmi el ne múljon, |
| lassan, hogy állva fáradjon ki a szív. |
|
| S araszolgatva csak, mint zöld hernyó-király, |
| és már a kéz is aszalódik. |
|
| Lassan, ahogy az emberből kihal a madár, |
| a világ testéből a testem, |
| megkésett magnéziumlángban. |
|
|
A másik
| itt és most ihatok lélegzetéből, |
| hajához odacsomózva körülröpülhetem a Földet, |
| de szavam nem jut el hozzá, |
| de szavam nem lesz az ő vére soha, |
| balták kettős sövénye mögül |
|
Dünnyögő
| Az esők. A versek. A havazások. |
| A gyönge hóban megmosdó madár. |
| A kezed. A kezem. A tested jelei. |
| A halál kulcsa. A zárhatatlan zár. |
|
| A csönd. A düh. A világ-egyedülség. |
| Az ember örök esélye maga ellen. |
| A fölingerelt fegyverek. A tüskék. |
| A tüskék hamva tebenned és bennem. |
|
|
Mire megvirrad
| Reggelre mindent elfelejt |
| arcom másnaposságára rá se ismer. |
| Házal, de nem kérdezi: ki járt itt, |
| ki aludt székre dobva itt, |
| s vére pecsétjét ki hagyta ott a falon? |
| Állnak a mosatlan poharak ködben, |
| a padló fölszakadozó párájában a suta |
| székek, de nem kérdezi: kinek |
| a széklábak körül? Csak jár-kel a |
| nézi a lomb-erkélyen könyöklő |
| madarakat, a tegnapi zene |
| minek is megbámulni egy régi nyarat, |
| egy régi évet, sóbálvány-nőt, |
| vastagon ömlő sötétséget? |
|
Száműzetésbe négykézláb
| térden távozol majd a közeléből is, |
| s szádban rovar-hamut oldanak föl az esők. |
| s koporsóban viteted a napfényt magad után, |
| váladékodtól nedves a fű, |
| kimoshatatlan foltok a táj érdes lepedőjén, |
| a bedeszkázott égtájak felé térden, |
| az aszály teknőjében térden, |
| a nőt rejtő levelek mögött, |
|
Nem múlik el a nap
| nem akar elmúlni ez az este, |
| fáradt lóarccal néznek vissza a fák a hegy alól |
|
| Hosszú árnyékok s hosszú botok |
|
| Valaki most megy csak el, |
| valaki most ér csak haza, |
| valaki kötőtűbe zuhanva hanyatt fekszik, |
| valaki a vérszomjas álom elől |
| a párkányok magas sétányán rohan – |
|
| Talán, ha valaki megágyazna |
| két szó közé s közelségemtől |
| a körmök éjjelilámpáját elsodorná egy bogár – |
|
| Talán, ha kezet sarjasztana a váll |
| fölfelé s lenne az éjfél utáni |
|
|
Nyakamban harmat-kolonccal
| nyakamban harmat-kolonccal térdelve, mint a füvek? |
| Mindig csak a disznószemű idő |
| pillantására ugrani talpra, |
| és gyakorolni a felhőlengetést, |
|
| soha másban? másutt? soha tengerszülte magamban? |
| csak kifakult fényképeimhez közel? |
| csak halva született újságjaim |
|
| aláaknázva minden határ – |
|
| vagy ruganyos gumi-ölekben |
| míg a halállal fölnyergelt golyók ide nem érnek? |
|
| Mosolyognak a sodródó százlábúak, |
| eszik az édes húst, süt rájuk a nap, |
| nem is ismernek, nem is látnak. |
|
|
Ezerkilencszázötvenegy tele
| És az a püffeteg tél ötvenegy |
| túl hosszú sörték disznókon, halottakon! |
| azok a körömalatti éjszakák |
| s körömalatti ünnepek gyulladásban! |
| Ázott zsuppszagban pácolódunk, idegenek |
| Úgy kell, úgy kell: a madárlátta |
| s a szőlőhegy királyai koporsóban; |
| úgy kell, úgy kell: varjúk |
| és megtanulnak sírni a lovak, |
| úgy kell, úgy kell: nagyobbnak képzeltelek |
| a hó alól, behavazott istenem, |
|
Talán még van idő
| Nem fértem el rövid sorokban – |
| nem fértem el az életemben. |
| A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom: |
| Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés, |
| a kidagadt nyakerek pirospünkösdje, |
| az út hajnali fölébredésből homályba, |
| Talán még nem késő partra szállni |
| egy világba vesző falevélen |
| és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre! |
| vesztemet akartam mindig, |
| mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom, |
| a fölpumpált fejű üregi király, |
| a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille – |
| talán még van időm megelőzni |
| s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak! |
|
A nagyöregek délutánja
| Íme, a nagyöregek délutánja! |
| Himbálódzik a kényelmes tó, mint a hintaszék |
| s a kerítésre egyszerre száll föl |
| mind a négy égtáj: négy kakas. |
| Átkukorékol a kékségen a sárga, |
| fölborzolódik, megtestesül. |
| Utána minden néma és nyugodt. |
| s a halhatatlan fülekben füldugók. |
|
Csontokkal áttört vigasz
| Láttok s nem láttok, eltűnök, |
| madarat emlegettek, repülök, |
| kifoszló cérnaszál-időm lebeg, |
| lelassulok, hogy megszeressetek. |
|
| Lelassulok, hogy lassan múljak el, |
| lomb-áramütéstől hulljak el, |
| zöldbe hanyatló zöld gyűrűzve nyúljak el, |
| csontokkal áttört vigasz, ne fakuljak el. |
|
|
Leltár, tűnődve
| napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak? |
| szobák, világvégi ablakokkal? |
|
| s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók? |
| jövések-menések a nyárban? |
| jövések-menések az időben? |
| A fölkorbácsolt repülők engem vittek |
| odafönt? húsom és csontom királyát? |
| Kaukázus zománca pattogott? |
|
| Hát voltak egymáson áttetsző kezek? |
| egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt |
| szatyrok közös kenyérrel? |
| országok közös lábnyomokkal? |
|
|
Vers a szőlőhegyi házból
| a nyílhegy-csőrű seregély záporozva, |
| bojár pompában a gutaütéses dongó, |
| s lentről a forrásvíz zaja, |
| mintha könnyűlovasság közeledne. |
|
| a szőlőlevelek alól messze látni. |
| megjelenik a nap minden fája |
|
| Karóisten a hegyen, voltam én itt már valakid, |
| kivándoroltam, |
visszatértem. |
| Cserépkorsó-isten a pince oldalában, |
| fejed roncsait szétdobálom, |
|
| Benyitok egy bokorba, tüske fogad, |
| de ismerős csákányfej alszik ott, |
| a megrepedezett földön ismerős neveket |
|
kutyája a mélyúton keresi |
| eltékozolt életem mosódj bele a zöldbe, |
| a kivérzett levelek sárgája alatt meghúzódj, |
| a macskaméz barna lávájában |
|
|
Valaki súgja
| szánkón, repülő kövön érj oda, |
| fölkantározott késen érj oda |
| s ha nincs út: te légy az út oda, |
| mert nélküled csak bűn van ott s csoda, |
| elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa, |
| zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza, |
| sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava, |
| sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima |
| fölötti űrben cementláng pernyéje, pora, |
| szánkón, repülő kövön érj oda. |
|
Könnyű zene
|
M. J.-nak
| Mit fecseg ez a túltáplált zene? |
| ez a vödörbe zuhogó vízesés-zene? |
| ez az üvegszilánkból fölvert üveghab-zene? |
| földi selymeken korcsolyázik – |
|
| Mondhatnám neked: szép este van, |
| szokatlan, lendületes ősz, |
| világbankok szemetjét söpri a szél |
| hát fésülj ki a hajadból minden varjút, |
| viselem bőrömet, mintha zsákot: |
| a tornyos házakból is ez szüremlik, |
| az éjszaka pudvás szekrényeiből, |
| ez a tajték nyálán széjjelfröccsenő zene, |
| ez a világjáró hattyúk örömindulója – – |
|
| menjünk csak, gyere, bezárulók, |
| csöndet akar velünk a föld, |
| ütések kemény visszhangját a kő, |
| lángpattogás zaját a dohány-száraz égbolt, |
| mikor csikorogva talpra állt. |
|
|
Jóslás a te idődről
| még hanyatlásod előtt eljön, |
| a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz, |
| elfüggönyzött ágyékok hosszú napja |
| s víz üti át majd vászoningedet, |
| a csontok is vízben áznak, |
| mintha a tenger kriptáját |
|
| még hanyatlásod előtt eljön, |
| mélyrepülésben egy galamb |
| vérzi föl hasát a köveken |
| s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég |
| szavak,autók, |
kiáltások száguldoznak majd, |
| mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok, |
| félrebillenéseidben a halál kihívása, |
| mert sebekből kilakoltatott – |
| Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak, |
| s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól |
| Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok |
| arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd |
| és hangyák lesznek a kirakatban, |
| hangyák a sétáló utca szürke medrében, |
| hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán, |
| hangyák a szétrúgott órák belsejében, |
| fogaskerék-koszorúkkal |
koszorúzzák meg majd |
| gyönyörű lesz, |
én mondom, gyönyörű lesz, |
| mert utánuk már csak te következhetsz, |
| az első fájdalom után a másodikra, |
| és megtestesülni naponta, |
|
|
|