Párbeszéd, sötétben, 1973

 

 

 

 

Hová?

Hová, madarak, repülők, koldusok
s te, kicsomózhatatlan fiú?
Hová, te kutyaszemű?
Csak messze ettől az éjszakától?
ettől a bodzabél-puha földtől,
honnan a visszhang is szökik?
Hová, te tünemény gyökér: holtaknak zenélő vezeték?
hadseregek ollója szétnyisszantott.
Hová, ti anyák: jégen tolató mozdonyok?

 

 

 

Fényvakság

Verebek ütődnek nagy, sárga falakhoz:
ez már a nyár. A fényvakság hava –
Szökj meg anyádtól! a csavargó
Hamletek mellől hiányzik Ofélia.
Ki az utakra! Be, hajad sűrűjébe!
át a szemeden! gépek s tücsök-roncsok
fölött gázolva dinnyevörös szakadékod ölébe!
Odafönt felhők, felhőid: szálló múmia-gyolcsok.

 

 

 

De az a víz még itt folyik

Majd meghalok
és meghalsz majd te is:
áthömpölyög fogunk között a sár,
ínyünk helyén a víz –
de az a víz még itt folyik
lábunk előtt,
itt gőzölög.
Madár zökken rá,
mint kifutópályák betonjára a gép,
ló gázol bele szügyig
s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
üzenettel a tengerig,
városok lábafejét mossa,
mint Magdolna Krisztusét –
de az a víz még mi vagyunk:
szerelem,
hűtlenség,
harag,
villámokat elnyelő aranylap,
halak játszótere, gyereket
mosdató mosoly,
óceánok harmatos ága –
de az a víz még mi vagyunk:
nyárnak levelesláda,
tükre a repülőknek,
a fönnröpködő háborúknak,
nézheti bennünk magát a világ,
mert nem múlik el:
a halálnak háttal élők
nézhetik földi arcukat.

 

 

 

Őszi töredék

Mondogattad, hogy semmi, semmi,
mondogattad, hogy így is jó –
marhavagonban utazik észak felé a nyár,
de gurul haza a dió;
vizek párnája meggyűrődik,
de hóra ébredni, az is jó.
Mondogattad, hogy semmi, semmi,
mondogattad, hogy így lehet,
sejtek és csontok vonulása
a szerelem is: nagy menet
s aki elfárad, fáradjon el,
mondogattad, hogy így lehet.

 

 

 

Párbeszéd, sötétben

– Mit vesztettél el?
– Nem tudom. Talán egy szalmakazlat,
sárga búvóhelyemet,
tizenkét nyaramat,
egy őrült darázst,
fejemben lakott évekig,
ne menj el, dongta, ne menj el,
csak a zöld levél bújdosik.
Lehet, hogy mást,
talán egy folyót,
kenderáztatót,
földönfutót,
sámsoni hajamat elúsztatót,
sár-csizmáimat lehúzta,
iszap-ingemet letépte,
igen, egy folyót,
ökörcsülkökkel harangozót,
a láthatáron is átszekerezőt,
kiáradásaimat,
sebeimet,
sodró nyomorúságomat,
világban a világokat,
a kezedet, hogy haza hívjon,
– – – – – – – – – – – – – – – –
nem tudom, nem tudhatom.

 

 

 

Pohárköszöntő

Macedón barátaimnak

 
Ha itthon vagytok,
hadd legyek itthon én is,
hadd legyek itthon köztetek.
A földrengések fészke most üres,
kenyeretek az asztalon,
hegyi bárányok húsa tányéromon.
Cseréljünk ruhát és dobot,
ti, sötét arcúak, sötétek, mint én,
ti, világosság szerelmesei, világosak, mint én.
Skopje tücskeit fölmorzsolta sorra a gyász
s a szakadékokba szorult hegedűk
hallgatnak három éve,
de a zöld hegyi folyók fölött
sasok szárnya ver hidat
s fanyerges öszvér cipeli föl hegyre
a Napot –
Szegény vagyok, szegények vagytok,
még elfér kezünkben a dob,
hadd legyek dobbal ékesített ikonotok,
balkáni barát s fémselyem ingem
rostjai közt
bolyongjon csak a fehér sziklapor,
a vadkecskék szaga,
a szokrátészi huzat –
Kések és bürökpoharak
vadoni árnya olvad össze mindig
a szélben megterített
asztalokon,
együnk és igyunk mégis,
keserűek és boldogok.

 

 

 

Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,
bogárfaló
és gyökerek közt éjszakázó!
szököm a sírásod elől,
a tested elől
kopár szobákba,
s kilakoltatott szemek pusztaságába;
és másznak rám a kövek, mint a tetvek,
a hernyó-éj,
a hétköznapi hangyák.
S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,
a szerelmesekhez, mert szerelmesek,
de mindenütt ugyanazok az esték,
ugyanazok a hallgatások.
Elkerülöm a városokat is,
de megugatnak messziről, mint a kutyák,
az erdőket, mert kifosztották a baglyok.
Futnék inkább vissza a hajadhoz,
a szádhoz,
nyikorgó szekrényeidhez
s etetnélek magammal, te örök éhes!
világosságommal,
őrületemmel, tessék, itt van a nyár,
akácvirág
s tengerek kék szilvája: a Föld
és szeretnélek
és szeretnélek.

 

 

 

Tengerparti emlékmű

Én most csak azt akarom,
hogy ez a tenger itt maradjon,
hogy ez a tenger el ne menjen,
gyönge ablaka be ne törjön.
Én most csak azt akarom,
borítson be a tűzálló derű,
a földközi, a tékozló, a végső,
a szivárványos hal-tekintetű.

 

 

 

November gyűrűtlen menyasszonyai

Újra ezek a kopott, kis esők,
tűsarkúak, feledékenyek,
november gyűrűtlen menyasszonyai a körutakon!
Újra ezek a megtekeredő fák:
karamazovi kályhacsövek!
A vállgödröket
nyirkos szeméttel hordja tele a szél;
egynyári füvek röpülnek
homlokomnak is, mint a nyilak,
elvérzek, azt gondolom s hogy karonfognak majd az esők
s a bogáncs-fejű város
száműz magamba,
de valaki mellém sodródik a forgatagban,
hozzám nyomódik,
hozzám tapad,
megtelik hajával a szám,
hát jó napot kíván neki a test,
jó napot a szem –
A ruha lágy részein át visszaköszön
s esőcsurgásos arcát
mintha Isten hősugárzója
szárítaná.
A gombok,
az ágyék,
a feneketlen szembogár!
A szeretnivaló helyek horpadásait megszálló kéz!
A dagály isteni útja! s hallásom,
tapintásom dicsősége,
hogy még minden itt van,
itt velem,
bennem,
minden kezdet és közeledés,
rég elfelejtett évszak párája,
csont mögül kiforduló nyáré.

 

 

 

Jelenések könyve

Elmondjuk egyszer: volt ez is, az is:
nagy padlás-éjszakákon ijesztgetett a zsupp,
kígyó-korona reccsent, a kutya vérben aludt
s rémülten néztük: koldul a vadnyúl is.
És hiányoztunk magunknak évekig. A baglyok
ülőszékében lágy férfiak ültek, ágyékuk kiszáradt
moha. Fogták a holdfényt, mint a gyeplőszárat,
de csak a négy mennyei ló patája csattogott:
az asszonyhajú lovaké hajnalig.
És mondták a kövek reggel: él, aki jóllakik,
a kedélyesen zabáló fenevad,
a mihaszna kisded, a cukorszopó – –
És megindultak a kezek, a szájak,
a mirigyek nedve, mint lusta nyál-folyó.

 

 

 

Régi dobogások

Utazunk. Hó a hegyeken,
hó a megkeményedett dombok
váll-lapján,
hó a fákban.
Belátni a falukba,
belátni a csontokig.
Dagadnak a csontok körül fölpuffasztott dunyhák
s a besötétített zugokban
csizmafejek és
lófejek.
Kazlak,
venyigék,
sebhelyek hó alatt.
Varjúk: kivénhedt gesztenyesütő nők
hó fölött.
Utazunk, utazunk,
régi dobogások a fejemben,
bepólyált lópaták.

 

 

 

Elmosódó arc

Ki akart engem kitépni innen?
Keze azóta már a tengerre néző ablakokban sütkérezik,
tapsol a hullámoknak
s fogsora kirakati tűzvész Floridában.
Már az emlékezők se emlékeznek rá,
csak mintha láttak volna erre
egy gerenda-nyakú férfit őgyelegni,
kese szemhéja lángolt,
megrágott zászlók mögül lépett elő,
szerencsétlen, kis halottak mögül.
Azt mondták róla: narancsot zabál a sírok mellett,
azt mondták róla: beköltözik a fülekbe
s krétával jelöli meg, akit bűnösnek akar látni –
ó, örök győzni tudó,
befutó lovakkal remeg azóta orrcimpája,
befutó világszépségek
medencevölgyéből
nézi a napfölkeltét,
de ostyában lenyeletett kései
gyomromban úszkálnak ma is,
köhögök át az óceánon,
vért köpök,
de az idő fölissza, mint a hamu –
Ki volt? Ki lehetett?
Ki küldte ránk
sivatag-vörös nyakkendővel?

 

 

 

Csokonai

Üdvözlet neked, te szegény,
a búsképű költők
halhatatlan bandájában is elárvult!
lángoló méhkas volt a
melled
s viola-légbe épített
kastély a koponyád.
Meghajigált az Isten tulipánokkal,
nárciszokkal,
dobtad volna vissza kővel,
betyár-baltával,
ólombottal –
remény szegénylegénye, sárga viasz-király,
a földönfutó füst volt a te országutad.
Feküdtél rózsalevelek
alá,
hova nem folyhatott be vér,
hova a hóhér
nem dughatta el kardját.
Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
s a jövő indult világgá
a fűszálak hegyén.
Tündérek és diákok poétája,
somogyi kanászoké!
hiába volt szép, bársonyos beszéded:
hamvas folyóid a pokolba folytak
és gyöngylepkéid
sírokra petéztek.
Se haza,
se király,
se szerelem,
csak a megváltó láz
s a Holdba fölszálló test
uralta a világot, mint az Isten.
De az is elveszett,
szétszóratott.
Fekszel, csitíthatatlan halott –
kár volt várnod boldogabb korokra,
korán meghalnak,
akik várakoznak.

 

 

 

Országlásom a télben

Tíz felé nem futhatok,
tíz halált nem halhatok,
hát kivárom azt az egyet,
amelytől leroskadok.
Országlásom a télben
hópehely-királyság csak,
száz felé indulásom:
egyetlen indulás csak.

 

 

 

Vakító semmi-térkép

 
Vártam a földrengést: a verset
és most minden romokban hever. Az idő,
mint a földkéreg meghasadva, mint szájba lőtt
katonák feje.
 
Vékony repedések a vizeken,
 
virágok szárán,
 
fecsketojásokon,
 
vékony repedések az életemen.
 
Éjszakáznom csak a puszta föld maradt:
egyetlen papírlap az arcom előtt: megőszült
kivégzőfal, vakító semmi-térkép. Országot
karcolhatok rá: letagadott hazát.
Suhognak hangos szerelvények: egymáshoz láncolt napok,
vonat-zörgésű éjszakák s hoznak gyökerestől
kitépett erdőt, hogy a mellembe elültessem,
tenyerem árkaiba verítéket, hogy folyóm is legyen,
csontokat a földmély raktáraiból: rakjam föl rájuk
a húst
s vaskoronát, hogy a belülről égő embert is
megkoronázzam.
Benépesülök, mint a Föld, hogy minden megtörténhessen velem,
ne csak a vetkőzés, az öltözés
az évszakok ócska tánczenéje közben,
ne csak az ősz istállószagával érkező halál,
ne csak a szerelem,
mert a testem is történelem:
a kéz, a váll szétesett romjaiban is maga: a világ
és szükség élteti, mint az állatokat.

 

 

 

A zene szerelmes gyűlölete

Gyűlöllek zene,
vinnél a hegyre föl,
az oldalba dobott madarak útján,
ruhátlanul, merthogy a kő is az.
Te határsértő,
ezékieli vércse,
lábamba akadt fákkal,
bokámra láncolt városokkal
vinnél a tavasz tetejére,
hazák fölötti hazákba.
Orrom vére: napból lógó cérna,
szétszakadt világ férce –
vinnél a kivégzésre.
Gyűlöllek zene,
te dob-lakó,
te dob-börtönből kitörő,
istenek, vadak lélegzése,
torkomat meggyűrűző,
mosolynak is százezer éves,
csak a kimondhatatlant szereted:
a tenger sebeit,
a sár halhatatlanságát,
a világon végigguruló harmatot,
a testben csak a testtelent,
a halálban mindig más halált – –
gyűlöllek,
megfulladok.

 

 

 

Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;
hazám, mert veled alszom el benne.
Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.
Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák
s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –
szeretlek, mert eljöttél ide
csomagokkal, sírni és fázni,
enni velem húst, kenyeret, kalácsot
s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –
szeretlek, mert itt múlt el az év,
mint a szerelmek egy szobasarokban,
mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek
s láncos botok valahol messze,
közeledve, majd távolodva.

 

 

 

A kivetkőztetett vadak

A kutyáitok, majd azok!
a kizökkentett farkasok,
a kivetkőztetett vadak,
autós pincsik, agyarak,
zubbonyos korcsok, majd azok!
színhúson nevelt kuvaszok,
sétaterek hercegei,
majd ők, a szobaállatok,
a tökéletesek, simák,
a tenyésztett hűséhesek
falják föl ürességteket,
hanyatlástok helyén a Föld
tűzköveit levizelők,
selyemidegű, fésült szörnyek,
majd ők, a város-bibliák
göndör prófétái,
szalmiák-végzet kapitányok – –
a kutyáitok, majd azok!
a kizökkentett farkasok,
a kivetkőztetett vadak!

 

 

 

Mindennapi történelem

Fölkelni
s begyújtani a kályhát,
a füst billegése után az agyat,
az álmatlanságtól kihűlt csont járatait
s keresni az utat a kézhez,
a kéztől a vizespohárig,
az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát,
hátha egy madárból fújó szélvész
még föléleszti
és vándorolni
egyik testtől a másikig
s mint nomád királyok: keresni a mindennapos hazát
és megtalálva
vagy nem találva,
egyetlen mosoly sátrában éjszakázni
és járni idegenül a teremtésben,
belélegezni a fák
hajnali mérgét,
városok vasporát,
elmenni minden háborúba,
hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait,
mint a dögcédulát
és mindent értve
és semmit se értve megválni attól, amit szeretek,
s őrjöngeni azért, amit szerettem,
arcátlanul, mint saját életem
napszámosa.

 

 

 

Sörényes ünnepem

Sörényes ünnepem, húsvét,
megyek!
Bizsergő könyököm alól kifut az ibolyás domb,
hátrál
s világgá röpül róla
egy kalap –
ó ez a gyerekkori bolygóm
mindig föltűnik szalagosan,
árnyék a lovak szemén,
árnyék a szememen is,
de hát csodálkozásra
születtem, gyerünk!
Habot a meggyfákra,
alsószoknya-fehér habot!
Az út két oldalán
méhek feszítenek ki sárga huzalt
s már telefonál is rajta
egy rigó.
Zámoly,
Csákberény,
a szőlőitek alatti katonasír is megpattan végre,
siralom-vékony
lepkebáb
s kiszáll belőle az ismeretlen gyalogos csontváza,
kiszáll,
ostornyél-magasban követ,
föl?
följebb?
valahovai kékbe?
Nem istenek föltámadásai napja ez!
A hétköznapi halottak kelnek útra,
a megismételhetetlen életűek,
két láb közül a földre pottyanók –
A virágzó fák pilótafülkéiből
most ők integetnek.
Szél, szél, hazafelé,
régi lovak vágtája hazafelé –
Sörényes ünnepem, húsvét, megyek!

 

 

 

Száraz vihar

Még csak a tetők
roskadtak magukba,
csak a levelek háta
csapódik föl, mint a halaké.
Elindul az utcán az újságszemét
harmonikázva, mint a hadirokkant.
Még csak a kipufogógáz felhői gyülekeznek
térdmagasságban,
de távolról dörömböl már
s a hangsebesség dühével közeledik.
Nem eső,
nem jég,
nem roham.
A szívtáj fölött gombostű-villámlások.
Jön, mint a testi vágy,
mint magasvasutak szélhámosa,
mennydörgés beat-zenéje.
Beleiszik a Dunába,
idegen nők vállához odalök,
most menj el,
most halj meg,
most támadj föl,
kapualjak büdös leheletéből most szakadj ki:
a mulandóság itt boltokban
kapható,
talán a fáradt megérkezés segít,
talán egy száj tisztítótüze:
„eljöttél? – szól majd – levetkőzhetsz,
a nyár szarkofágjából röpül a holtak pora,
becsukom rád az ablakot,
becsukom rád a házat,
becsukom rád ezt a napot.”

 

 

 

Kiállsz az égre

Még veled vagyok,
még benned vagyok,
még dicsőségem szemetjét te söpröd össze,
álmod még itt nyújtózkodik
ki falamig,
innét mész el,
idejössz haza,
kiállsz az égre, hogy aki látni akar,
velem lásson,
szemem, szavam még lakatlan lenne nélküled,
ha írok,
ha abbahagyom,
ha visszagörbülök kezdeteimhez,
hangodra és titkodra éhezem meg,
de betelni már ágyad tűzvészével
se tudok,
betelni árulásommal se,
érik az idő kiűzetésre egymásból
egymáson át – –
valaki óceáni iszapból
jósol neked,
száján kívül mozgatja fogsorát.

 

 

 

Estétől reggelig

Itt van megint a fájdalom,
villámzárjait
rángatja föl-le a gerincemben;
itt vannak megint, akiket szeretek,
nem hagynak elaludni,
ide feküsznek szemhéjam alá,
lélegzetem útjába: vasúti sínekre.
A nyár utazóbőröndje is
ide borítva
lábam elé.
*
Kinek a végrendelete ez a sok levél itt?
Kinek a levetett ruhája ez a kert?
Kinek a levetett ruhája ez az ország?
*
Magamra veszem, amit eldobáltok,
mert tódul
újra a hideg
a befagyasztott földrészek kamráiból,
a semmire se készülők húsából
estétől
reggelig.

 

 

 

Kísértet-fonal

Tél az ablakban,
a küszöb előtt,
a köztereken,
kőcsípejű lányok szeméremdombján,
combjuk közt hótorlaszok –
Tél a szemed alatt,
közted és köztem.
A városkapuk tűfokán
hócérnát fűz át a szél
s úszik házmagasságban a kísértet-fonal –
mintha azt akarná valaki, hogy játsszunk,
nyújtózkodjunk és fehéredjünk.
Fönt: elérhetetlen kristály-hazák,
lent: utcasarkok Szibériája.
Tél a kövekben, a szavakban, az emlékezetben:
e kifűthetetlen szállodában,
a kéményen kiszökő sóhajokban.
A határok vastüskéi közt is
hason csúszik át a hóvihar,
sebzett és titokzatos,
ködlik mögötte egy-egy ország,
eszelős hóarcok ürege,
az Ismeretlen Katonák háború utáni borostája – –
Tél a mindenkori sírok helyén,
hazák helyén
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
húsomból
délebbre költözöm.

 

 

 

Távolodó

Megmenekültél,
megmenekültem,
szállok nyitott ajtódon kifelé,
ki a tavaszba,
házad körül a mészfoltos állványokat
nyilalló testtel
elhagyom –
utolér még valami deszka-sikoly,
magányos ablak-robbanás szele, de a
sarjadék-lombbal betömött fülem
süket,
nem akarok hallani semmit,
ami már
hallható volt
s látni, amit elfátyolozott polcaid
láttak,
még a talpon járó tűz sétáját sem fürdőszobádtól
ágyadig –
csöndet,
huzatot,
tetőket alám!
betonban éjszakázó arcom
kiszakad s jön velem,
forgok pára-sűrűben, emelkedek, a város
nappali lélegzete dobál,
füst, korom s vesztőhelyeket
kifakító napfény
hadakozik értem magasan,
ökölbezárt kezemet, mint a léggömböt elengedem,
utána úszom, játszom vele,
ültem eleget kések közt,
megtehetem.

 

 

 

Cantata profana

Bartók Béla emlékére

 
Nem mentünk haza ma sem,
nem mentünk haza, fiúk.
Hiába sikálta el anyánk a késeket,
hiába mosta le
a görcsös asztalt.
Átmetszett nyakkal,
vére iszapjában
hiába jajdult föl a lúd.
Nem is üzentünk,
nem is írtunk –
mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
Húsvét nem húsvét többé,
a kisöpört ház
nem a mi házunk.
 
*
 
Ki az az öregember ott?
ül a fehér fal lidérce előtt,
ül a világvégi cigarettafüstben.
Arca szétnyomott vesszőkosár.
Talán minket vár,
minket keres,
minket szeretne látni,
az ablakon túli utcában,
rövidlátó életében.
Ne keress bennünket,
ne várj,
te, dohányszagú öregember,
te, kutyaól-mellű szegény.
Nem vagyunk már a te fiaid.
Ha ajtó nyílik, mintha kések.
S ha szólunk,
félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.
Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
rázkódnánk melletted,
mint a villanytelep.
Széthasadna a tányér,
a borospohár
s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
átszőné gyomrodat,
s lenne belőled szőr-kosár,
szőrember,
fölpörzsölhető halott.

 

 

 

Hallgatásom hallgatása

Büdösödik a délután, mint a halfej,
szálkás fények
elszórva a homokban –
Hulladék-nyár, hulladék Tisza-part
s valami reggeltől estig mondhatatlan
idegenség a testben is: életem
titkolt unalma a fűzfák alatt,
mintha csak élőket gyászolnék a halottak helyett;
valami kopoltyú-kék, valami lódög-sárga,
korhadó zöld,
valami mocsári fátyolt úsztató kéz
csuklómozgása a fejem fölött,
bogárnyomorúság telepei
a sugárutakkal
átszabdalt iszapban
s hallgatásom hallgatása hazafelé.

 

 

 

Csak sehol

Se itt, se ott,
se kívül, se belül,
a felhők karzatán is csak könyökölve,
hétfőtől keddig
idegen éjszakában.
Lerogynék bárhová, ha volna hely,
kinyújtózásra való haza,
de már a semmitmondó tájak is elúsznak,
utazni vágyik a kő, a hordalék,
világot látni a por
s a városok
rakéta-szívüket kilövik.
Iramlik, ami él, sunyin, féloldalasan,
látni se akar, ami lát,
nem akar tanút szétfolyó éjszakájához ez a nap,
ez a föld, csak útközben lenni mindig,
csak sehol.
Testük üregeiből
kiloccsan a támadó gyönyör, mint az esővíz,
szájukból a tengermélyi epe,
elhagynak,
kikerülnek,
másnaposságukra büszkék,
súlyos nekik befelé forduló szemem országlása,
sánccal körülvett koponyám.

 

 

 

A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,
 
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó.
 
És megszületett a sejtelem,
 
hogy mostmár mindig esni fog,
 
homlokodtól a szádig,
 
szádtól az ágyékodig,
 
végig a tested hosszán,
 
végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
 
ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.
Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
 
csak a hó kísértete kószál,
 
az elsötétített földeken megül,
 
a háborús menekülőket megkoronázza.
És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik s levegőtlen városok
 
éjszakájában
 
megszólít anyanyelvemen
 
s országokat hódít nekem,
 
mert országot hódítani
 
te akartál
s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm
 
vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

 

 

 

Bezárkózó

Ne hívjatok,
nem megyek sehova;
a tenger meghívóját is összetéptem.
Elég volt a sziklába
ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket,
elég a városokból, szemem láttára
gázolta el őket a háború.
Elég az elsötétített nappalokból.
Mindenütt voltak imaházak és laktanyák,
giordano brunók és rettegett ivánok,
véres ingeket bámuló kisfiúk,
nők, akik besétáltak a versbe,
aztán haza osontak ártatlanul.
Lesöpröm asztalomat
s idekötözöm magamat egy székhez;
akinek hiányzom, majd fölkeres,
naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit
otthon hagyja.
Havanna ablakait ide várom,
Prága izzó utcáit, éjszakáját,
a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat,
az első férfit,
az első nőt,
ki mozdíthatatlanságom társa lesz.

 

 

 

Sirályvonal

Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.

A Dunán jég-oféliák lebegve,

őrült fehérség-torlaszok.

A tél világosságában kinek kell szemem erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba. Ültőhelyemből kiszakadok s ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok. Zúzmara-piac koldusa röpíts, farsangoljunk fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával versenyezve, időm avatva történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt.

 

 

 

Együtt minden

 
Beköltözöm ebbe a versbe,
 
ebbe a falak nélküli,
 
ablak nélküli mosolygásba,
Világgá röpül innét a leláncolt meggyfalevél.
 
Az utolsó napraforgókra is odalátni:
Van Gogh megaszalódott virágai: kilakoltatott városok.
Kóbor fülbemászók csellengnek zörgő sikátoraikban.
 
És mégsem ezek a dobhártyát roncsoló
 
férges hangok! Mégsem a napfény huzalait elvékonyító
reszelőké! Nem a halálom hangjai s külön az életemé, de együtt
minden, ami általam szól s ami nekem.
 
A tenger ide száll kézfejemre, mint a sólymok.
 
Itt játékaimra is én vigyázok
 
és a világ is megsérthet, de nem múlhat el:
 
egy taliga ölében visszatér,
 
pókháló-ingben, mint a nők,
 
az elásott harmonikával együtt
 
a vízparti kutyák kikaparják;
a csont-billentyűket sorba rakom:
lépcsők – le a folyóhoz,
föl a szemedig,
a tárva-nyitva hagyott ürességig.

 

 

 

Csönd háza

Itt már semmi sem folytatódik: megérkeztem.

A holdkóros hegyi ház: elszórt tehéncsont a megvilágított éjszakában. Idáig kapaszkodik föl az út, megáll, elpattan s itt már a szél is belefordul a szakadékba.

Csönd háza

idő háza

menedékház

A sombokrok mögül erdei macskák tolvajlámpa szeme söpör végig a küszöbön. Most kéne megfújatni a trombitákat: vége, vége! a félig-lakott házakból is kikorhadtam, a félig-lakott testből is, minden szobából, minden kitakarítatlan zugból. Szavak szennyezték be a falakat, mint a vér.

Hová te gazdátlanul maradt vörös ló a képen, nélkülem? Hová te árvaház-tekintetű lány a képen, hajad mögül? Föl, ide a sündisznó-csillag alá, az utolsó madárkiáltás közelébe?

Semmit se tudok a megérkezésről, az éjszakáról,

semmit arról, ki belőlem szökve idáig hatolt föl,

semmit a sötétség közepéről.

Csak vagyok mert pusztulok

leszek mert veszítem magam

májam tüdőm szivárgó vesém már igazodik

falevélbe ás kutat

nedvet cserél fanyar vesszőkkel

s tücskökkel izzik együtt – bömbölnek

mint marsbéli rádiók.

 

 

 

És lépni az ajtó felé

Évekig te és senki. Utána minden, ami nem te vagy: aszály a torokban, a csontban, a naplopó vér országos levertsége. Bőrszoknyád hámló denevér.

Még látom arcodat. Még követhetem. Vízcseppben kering a Föld körül. Űr-korszakom hétfője minden új nap, de nincs mit sajnálnom többé. Fájdalmamnak s testemnek súlya veszett.

S már hűségem is árverezhető, mint a vértanúk inge. Már nevetnem is szabad a tükrök előtt, borotvával a kezemben. És lépni az ajtó felé, mint aki magához közeledik.

Fölszáll előttem a küszöb, mint a harmat, a küszöbön túli kert, a kert mögötti ország. Aztán a megvadított por, mint eltitkolt, közös gyermekünk.

 

 

 

Zúzmara-koszorút a sírra

Visky Árpádnak

 
 
Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk.
Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a
behavazott ország szemérmes ajándékát. Mert el kell
hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk
a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás
ingerlő mesterségéhez.
 
Higgyük és hitessük is el, de közben jól vigyázzunk,
be ne következzék a csoda, mert akinek az emlékét
most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb fajtájú
föltámadásra várakozó.
 
Közönséges nevén Ady Endre,
 
Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,
 
Eltévedt lovas,
 
Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás magyar,
ki fölnyomulva minden halottak élére, földrengéses
virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.
 
Lábujjhegyre, emlékezők!
Puha macskatalp-sarukba, emlékezők!
vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a legzsengébb
sarokvas csikordulására is magához térhet és vége
zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak
diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát
koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek s a
páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. Vége
kicsinyes szerelmeinknek: a Léda-fátylakat lebegtető
sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. És dózsás szemek
nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat,
a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát
odafönt.
Gyémántlanak jég-Bakonyok,
jég-hazák,
jég-Párizsok
s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak ki
egymás után. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! Koszorút
a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé,
emlékezők! Majd csak túléljük ezt a gyönyörű,
ezt a hideglelős,
ezt a fulladásos napot is.

 

 

 

Vendégeim

Páskándi Gézának

 
 
Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj menekültjei.
Ez itt a legkisebb haza: az utolsó búzaszemből kicsírázott ország.
Nektek is, nekem is maradék.
 
Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt semmitmondó nyelv
itt még a világ ura. Gyere, Örömrontó Angyal küldöttje, te
bortócsák közt száguldó motoros, a bőröd benzinszagú,
halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés ellen kiáltó
száj is. A Kárpátok keménygallérját gombold ki nyakad
körül.
 
S te Apa s te Apának Fia, gyertek ti is!
 
véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai,
 
a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával.
 
Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár,
mint a tűzvész. Utolsó esély napszámosai át a tűzön! a
keresztbefekvő Isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell
egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy
hallhatók.

 

 

 

Halottnéző

(Guevara holtteste közszemlén)
Nézzétek, milyen türelmesen fekszik,
nézzétek, milyen gyerekes az arca,
nem sóhajt,
nem lélegzik,
cigarettáztok fölötte, nem köhög –
meghalt,
de halála után is, nézzétek: fölöltözött,
fölvette zubbonyát,
kifésülte szakállából a vért,
mert ő a halottak jogával is visszaél.
Őrült, akit majd megszerettek,
őrült, akit majd megszeretünk,
őrült, aki sosem fél föltámadni,
őrült, mint a nyakából vérző állat,
mint a sarokba szorított istenek.

 

 

 

Che Guevara búcsúztatója

Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan,
lehettél volna Brazília selyemfiúja,
lokálok helytartója,
éjszakákkal karambolozó költő –
mert a vakság hamujában
gyönyörű lábak járnak mindig,
mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.
 
*
 
S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
lettél a század partizánja,
emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
szakállas forradalmár,
géppisztolyos szépfiú,
Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.
 
*
 
Én láttalak és irigyeltelek:
vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
Vászon katonazubbonyodban
a szabadság verítékezett
s a jövő izzadság-szaga csapott
orromba akkor,
erősebb volt, mint a narancskerteké.
 
*
 
Havanna boldog volt, mert ismert téged,
Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.
 
*
 
Bolívia erdeiben
nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
nem a fűrész,
nem is madarak.
A fák leadóállomásai
lélegzetvételed sugározták.
 
*
 
A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
A test, ha megölik, hiánya testté válik:
adni kell neki kenyeret,
adni kell neki szabadságot.
 
*
 
Szerethettek volna a nők,
szerethetett volna a tenger,
te mindenütt otthonos és otthontalan.
Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
s most már mindig tudom,
merre bujkálsz.

 

 

 

Levél Gregory Corso amerikai költőnek

Bejárnám a világot veled,
Corso,
idő kisiklatója,
huszadik század vagánya.
Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára,
költészet megszökött fegyence,
házasságtörés apostola.
Gyerünk, rángasd föl tornacipődet,
irány a Hold,
a Szahara
s jókedvünk fővárosa: Spoleto!
A Dóm téren éjszaka van.
Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában,
mint kesernyés whiskyben
a jégdarabkák.
Hajtsuk ki a várost egy ivásra!
Menotti nem zenét szerez ma,
estélyre hív,
kertjében milliomos szajhák
várják a költészet
vasvillás szatírjait –
Corso,
vasvilla a kezed,
lángszóró a szád,
szebben tudsz káromkodni,
mint imádkozni a pápa,
gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára.
 
*
 
Autót lopni jó lehet,
ha már halhatatlanságot nem lehet,
s konzervdobozzal harangozni,
ha már Krisztus lábával nem lehet.
 
*
 
Játsszunk – Te szeretsz játszani:
szúrjuk ki egymás szemét,
talán kedvesebbek leszünk így,
mint akik mosolyognak.
Bombáidat üssük föl tükörtojásnak
s Európa új szakácsművészetért rajonghat.
 
*
 
S hülye! hülye! – üvöltsük oda
a Jegesmedve-Szenátornak,
a kormányfőknek, kik a hétvégét
egy ágyúcsőben töltik.
Ó, hétvégék!
ó, vasárnapok!
ó, Fehér Házak! Parlamentek!
csigaházatokból mindenütt
tankok másznak elő
s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők.
Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek,
akik hanyattvágódnak,
nem érdemlik meg a kenyeret,
a nőket,
nem érdemlik meg a halált.
 
*
 
Motyogtunk már annyiszor
fönségesen,
hogy dagadt tőle a szánk.
Corso, süllyesszük el a nyelvünket,
akár egy anyahajót.
A röpködő égi hárfákat
csörömpöltessék mások,
a Saturnus-dobot verjék a marslakók.
Minden megtörténhet velünk,
ha maradunk,
minden, ami már megtörtént velünk.
Gyerünk,
mi legyünk az a menet,
amely elcsavarog mindenfelé,
hazát cserél, hogy a másikét megszeresse,
aláírja a tengert, mint valami képeslapot
s megpihen a városokban,
hogy a városok is megpihenjenek
s nem kér kegyelmet,
ha pörbefogják azért a vonulásért,
amit a hetedik napon megszeretett.

 

 

 

Kiáltvány

Levágjuk a hajunkat s megnövesztjük: csodálnivalók vagyunk, fiúk, szakáll-nagybirtokosok, haj-mágnások, kisfiús arcunk sámsoni öregapja.

Mit keresnek itt még a sima képűek, a pamacs-huszárok, a borotva-táncoltatók?! Éljen a szőrzet világforradalma! A borosta-lázadás! a világrészek közt úszó sörény!

Szakáll-pokolgépet a hivatalokba! Ne a mézzel összeragasztott Krisztusét! Szakáll-pokolgépet a kaszárnyákba, országhatárok titkos szentélyeibe! s a szentekét kitépni, az akadémikusokét kitépni!

Hányszor kiütközött már bombabiztos falakon a só, férges lakosztályok mennyezetén a rémület! Meszelőt, szárnyas meszelőt a hajunkból!

Hol vagy, bikákat nemző Picasso? tengerparti kisasszonyaid tejút-sörénye együtt suhog a mienkkel. Csak vizek, őserdők ismerik azt a burjánzást, csak a fölrobbant sejtek, ha árvaságuk a testre marad.

 

 

 

Másnaposan

Másnaposan mindig a szorongástól,
az elhalasztott düh
zöld lepedékével a számban,
másnaposan magamtól s tőletek,
szakadékokkal a szemem alatt,
nem tudva, hol vagyok,
azt se, hova megyek,
koponyám: füst- és nikotin-kaszárnya,
másnaposan ettől a nemtudástól,
tejeskannák s világhírek zörgése
közé lökve,
másnaposan a történelemtől,
kilakoltatott forradalmak bútor-recsegésével
a fülemben,
papírzászlók és bogárszárny-himnuszok zümmögésével,
ázsiai csikorgásokkal a mellkas
föld alatti templomában,
másnaposan a mindent túlélők arca előtt,
hentesboltok és múzeumok ragacsában,
másnaposan a másnapoktól,
ugyanott,
ugyanabban a hazában.

 

 

 

Ha hittem volna

Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,
bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,
most nem volna hosszú ez az éj,
szemetrohasztó ez a fal
s az ágyvég ütközőjén se utazna
hazátlanul a lábfej
s talán sötét se volna ennyire –
Ülnék
az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt
dicsőségem magas székében
s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,
sarkantyús madár-sereg,
ejtőernyős lányhajak tapsviharban
és nem szarvazhatna föl senki
roncstelep-agancsokkal,
fejemet se vihetnék országos mulatságba,
mint késsel ékesített
ökörfejet –
S a szép, búgócsiga-esteken
beárnyékolnának a kertek,
a fák küllői
és lenne időm evésre,
ivásra,
meghalásra,
fészket rakni a bazalthegy alá
s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,
bókolva kárörömmel:
jól van, világ! lebegünk, forgunk,
áttetszők vagyunk,
minek is más bizonyság nekünk?

 

 

 

Lassú félmúltban

Lassan, hogy semmi el ne törjön,
lassan, hogy semmi el ne múljon,
lassan, hogy állva fáradjon ki a szív.
S araszolgatva csak, mint zöld hernyó-király,
mint tolókocsik férgei
a kihamvadt időben,
a láb már az elmúlásé
és már a kéz is aszalódik.
Lassan, ahogy az emberből kihal a madár,
városokból a város,
a világ testéből a testem,
lassú félmúltban,
megkésett magnéziumlángban.

 

 

 

A másik

Megérinthetem,
megölhetem,
rányithatom az ajtót,
itt és most ihatok lélegzetéből,
hajához odacsomózva körülröpülhetem a Földet,
húsa dobogására magamat,
de szavam nem jut el hozzá,
de szavam nem lesz az ő vére soha,
balták kettős sövénye mögül
arca
kétségbeesve üzen,
aztán tagad,
kitér,
egy felhőn tovahajózik,
emléke nem húsom,
árnyéka nem ruhám,
szememen át
zuhan
magába vissza,
testéből vissza testébe.

 

 

 

Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár.
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.
A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és bennem.

 

 

 

Mire megvirrad

Reggelre mindent elfelejt
a föld,
arcom másnaposságára rá se ismer.
Házal, de nem kérdezi: ki járt itt,
ki aludt székre dobva itt,
mint a kabát
s vére pecsétjét ki hagyta ott a falon?
Állnak a mosatlan poharak ködben,
a padló fölszakadozó párájában a suta
székek, de nem kérdezi: kinek
a fényessége bujkál
a széklábak körül? Csak jár-kel a
széles vállú magzat,
nézi a lomb-erkélyen könyöklő
madarakat, a tegnapi zene
morzsáját csipegetik.
Felejt,
felejtek vele,
minek is megbámulni egy régi nyarat,
egy régi évet, sóbálvány-nőt,
a tátott szájakból
vastagon ömlő sötétséget?

 

 

 

Száműzetésbe négykézláb

Gondoltad? Gondolhattad:
térden távozol majd a közeléből is,
száműzetésbe négykézláb
s szádban rovar-hamut oldanak föl az esők.
És most mégis
ontod az epét utólag,
ontod vigasztalanul,
s koporsóban viteted a napfényt magad után,
szánatod magad,
te röhögnivaló,
te föllöknivaló hím,
váladékodtól nedves a fű,
kimoshatatlan foltok a táj érdes lepedőjén,
kússz csak
a bedeszkázott égtájak felé térden,
az aszály teknőjében térden,
a nőt rejtő levelek mögött,
fölfegyverzett szeretők,
gyilkosok.

 

 

 

Nem múlik el a nap

Nem múlik el ez a nap,
nem akar elmúlni ez az este,
fáradt lóarccal néznek vissza a fák a hegy alól
ablakomra,
kapumra –
Nem múlik,
nem akar elmúlni soha –
Hosszú árnyékok s hosszú botok
rabruha-csíkozása
a földön mindenfelé –
Nem múlik,
nem akar elmúlni soha –
Valaki most megy csak el,
valaki most ér csak haza,
valaki kötőtűbe zuhanva hanyatt fekszik,
valaki a vérszomjas álom elől
a párkányok magas sétányán rohan –
Nem múlik,
nem akar elmúlni soha –
Talán, ha valaki megágyazna
két szó közé s közelségemtől
meglucskosodna,
mint a fű:
a körmök éjjelilámpáját elsodorná egy bogár –
Nem múlik,
nem akar elmúlni soha –
Talán, ha kezet sarjasztana a váll
fölfelé s lenne az éjfél utáni
repülők postása odafönt,
földet elhagyó csoda – –
Nem múlik,
nem akar elmúlni soha.

 

 

 

Nyakamban harmat-kolonccal

Mindig csak itt?
már soha odaát?
nyakamban harmat-kolonccal térdelve, mint a füvek?
reggelre homok,
délre üvegszilánk?
Mindig csak a disznószemű idő
pillantására ugrani talpra,
föl?
és gyakorolni a felhőlengetést,
a kézfogást?
Mindig csak itt?
már soha odaát?
soha másban? másutt? soha tengerszülte magamban?
csak kifakult fényképeimhez közel?
csak halva született újságjaim
tövében sarjadozva?
Riasztó kapucsengőkkel
aláaknázva minden határ –
élni?
belemosódni?
kiszakadni?
vagy ruganyos gumi-ölekben
pattogni tovább,
míg a halállal fölnyergelt golyók ide nem érnek?
Mosolyognak a sodródó százlábúak,
az őrszolgálatos férgek
pántlikásan,
eszik az édes húst, süt rájuk a nap,
nem is ismernek, nem is látnak.

 

 

 

Ezerkilencszázötvenegy tele

És az a püffeteg tél ötvenegy
fordulóján!
túl hosszú sörték disznókon, halottakon!
azok a körömalatti éjszakák
s körömalatti ünnepek gyulladásban!
Ázott zsuppszagban pácolódunk, idegenek
az otthonunkban.
Úgy kell, úgy kell: a madárlátta
kenyérben korpaszenny
s a szőlőhegy királyai koporsóban;
úgy kell, úgy kell: varjúk
fenik a kaszát
a kóró-kert végiben
és megtanulnak sírni a lovak,
borotvával etetjük őket,
úgy kell, úgy kell: nagyobbnak képzeltelek
a hó alól, behavazott istenem,
szalma-csontvázú hazám.

 

 

 

Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –
a nyárban –
a tél istállóiban –
nem fértem el az életemben.
A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:
süvítsenek!
Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,
a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,
a hosszú böjt,
az út hajnali fölébredésből homályba,
homályból kő alá,
elég a semmi: semmiért –
Talán még nem késő partra szállni
egy világba vesző falevélen
és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!
vesztemet akartam mindig,
tüntetően a bukást,
mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,
sok a világbajnok,
a fölpumpált fejű üregi király,
a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –
talán még van időm megelőzni
sikeres halálomat.
Zuhanni,
hömpölyögni,
elmúlni tanítom magamat
s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!

 

 

 

A nagyöregek délutánja

Íme, a nagyöregek délutánja!
Himbálódzik a kényelmes tó, mint a hintaszék
s a kerítésre egyszerre száll föl
mind a négy égtáj: négy kakas.
Átkukorékol a kékségen a sárga,
fölborzolódik, megtestesül.
Utána minden néma és nyugodt.
A tűzhányó virág körül
napszámos darázs
s a halhatatlan fülekben füldugók.

 

 

 

Csontokkal áttört vigasz

Láttok s nem láttok, eltűnök,
madarat emlegettek, repülök,
kifoszló cérnaszál-időm lebeg,
lelassulok, hogy megszeressetek.
Lelassulok, hogy lassan múljak el,
lomb-áramütéstől hulljak el,
zöldbe hanyatló zöld gyűrűzve nyúljak el,
csontokkal áttört vigasz, ne fakuljak el.

 

 

 

Leltár, tűnődve

Hát voltak erdők?
patkós madarak?
napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?
szobák, világvégi ablakokkal?
Hát voltak gyaloglásomat
hazáig kísérő
mezőtüzek?
lángok a kertkapuig?
A kutya boldogan úszta
körbe az udvart –
Hát voltak udvarok,
kutyák,
édeni nyüszítések?
s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók?
jövések-menések a nyárban?
jövések-menések az időben?
A fölkorbácsolt repülők engem vittek
odafönt? húsom és csontom királyát?
s szemembe
Kaukázus zománca pattogott?
Hát voltak egymáson áttetsző kezek?
egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt
zene fölött megpihenők?
szatyrok közös kenyérrel?
sírások közös könnyel?
országok közös lábnyomokkal?

 

 

 

Vers a szőlőhegyi házból

Eljön ide a vadrigó,
a nyílhegy-csőrű seregély záporozva,
bojár pompában a gutaütéses dongó,
a délelőtti tűz,
a délutáni méz
s lentről a forrásvíz zaja,
mintha könnyűlovasság közeledne.
*
Itt ébredek,
magamra itt virradok,
a szőlőlevelek alól messze látni.
Fölijed a zöld,
fölijed a pince-fehér,
a vesszők vörhenye,
megjelenik a nap minden fája
s kicsontozott árnyékom
közéjük ereszkedik.
*
Karóisten a hegyen, voltam én itt már valakid,
kivándoroltam,
kivándoroltam, visszatértem.
Cserépkorsó-isten a pince oldalában,
fejed roncsait szétdobálom,
kivándorolok,
 
visszatérek.
Benyitok egy bokorba, tüske fogad,
de ismerős csákányfej alszik ott,
a megrepedezett földön ismerős neveket
olvasok egymás után.
A csősz halott,
 
kutyája a mélyúton keresi
 
éjszakánként,
a kút halott,
 
de lánca testemre
 
föltekeredik,
eltékozolt életem mosódj bele a zöldbe,
a kivérzett levelek sárgája alatt meghúzódj,
a macskaméz barna lávájában
nappali szúnyog sír,
menj tovább!

 

 

 

Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda
s ha nincs út: te légy az út oda,
mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda.

 

 

 

Könnyű zene

M. J.-nak

 
Mit fecseg ez a túltáplált zene?
ez a vödörbe zuhogó vízesés-zene?
ez az üvegszilánkból fölvert üveghab-zene?
Sose pihen meg,
sose fárad,
földi selymeken korcsolyázik –
Mondhatnám neked: szép este van,
szokatlan, lendületes ősz,
világbankok szemetjét söpri a szél
a Dunába,
hát fésülj ki a hajadból minden varjút,
de csak dohogok,
sötétülök s viszketve
viselem bőrömet, mintha zsákot:
a tornyos házakból is ez szüremlik,
a hídról,
a hidak alól,
az éjszaka pudvás szekrényeiből,
ez a locsogás,
ez a tajték nyálán széjjelfröccsenő zene,
ez a vidám erőszak,
ez a világjáró hattyúk örömindulója – –
menjünk csak, gyere, bezárulók,
csöndet akar velünk a föld,
ütések kemény visszhangját a kő,
lángpattogás zaját a dohány-száraz égbolt,
s amit a csont akart,
mikor csikorogva talpra állt.

 

 

 

Jóslás a te idődről

Mert eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak,
 
úsznak előre,
 
hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád –
eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
autók, szavak,
szavak,autók, kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,
 
   jönnek,
 
  mennek,
 
bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
fogaskerék-koszorúkkal koszorúzzák meg majd
 
  az ürességet,
gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz, én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni,
 
meghasadni, folytatódni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]