Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz? hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton. Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz, megyek felétek az úton. Kipattant a barackfa, megvirágzik: az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár, nem kérdez semmit, nem felel semmire, szemébe felhő száll bele, vagy eltévedt bogár. * A város elmarad. Falain zilált krétarajzok: primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain; gyufaszál-lábú nők lebegnek, zuhanó repülők s a másneműség ijesztő jelképei. Így egyesülünk ott az életünkkel! Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk és élni fogunk még sokáig a földön. * E kezdetleges ragyogásban a fák kedvessége áhítatom is visszaadja. Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása, jó hallgatni messziről, mikor a felhők is zajjal mennek. A vízcsobogás és a teremtett lárma közt, egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök. Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat, boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.