Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok: ablakom alatt parázsló kutyák? kocsirúd mellett homályló lovak? Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat? Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú nyári délelőtt, áttüzesíti a krétapor-időt? Mit irigyeltek, maszatos dögök: faluvégi sár-kocsmák töltelékei? Az ágyamat, melyben majd meghalok? Folyóba rakott kövek a csillagok – ugrálok rajtuk, hátha elérek valami túlsó partot. E mindennapi szökdelést irigylitek? Vagy hogy fölfalhatlak benneteket? Véretek mocska: szentkép a falon. Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene – Mit irigyeltek tőlem, állatok? A szerelmet, mert kettéhasított s a város kapujára kiszegelt? A jóságot, a bűnt, a bemeszelt emberarcok körém épülő kerítését? S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek? Ezt a verset? ezeket a kölcsön-szavakat, melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek s visznek lappangó háborúkba? A test fenyegető csöndjét, mikor a vihart fölruházza? A végtelenség szálkáját s a véges himnuszokat agyamban? sejtjeim utolsó érvét, melyet, mint bádogkést, emelhetek a halálra?