Ha nem tudnám
| Már rég meg kellett volna szöknöm, |
| már rég meg kellett volna halnom; |
| a föld alatti nagy képtárnak |
|
| De minden nap visszatart valami: |
| egy temetés, egy meghívás, egy hajszál, |
| mit úgy emel föl két ujjam a földről |
| mint fémcsöveket daru hajóberakásnál. |
|
| Egy síró test, egy eszelős papírlap, |
| száműzött kéz, mely simogatni vágyik |
| s lávát ömlesztő, sárga napraforgók |
| tombolnak életemért a kifulladásig. |
|
| Fölkap a szél egy maroknyi hazát |
| s kiszámítottan a szemembe vágja, |
| hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője, |
| s a pillám gyepűje: országhatára. |
|
| Ha nem tudnám, hogy semmi se marad |
| a könnyekből, hazákból, mosolyokból, |
| már rég elárulom ezt a rémuralmat, |
| s nézném a földet nyirkos kutyaólból. |
|
|
|