Második születésem

Jövök a felhők alól, születésem emlékét hozom Villog felém egy folyó, mint kint felejtett kés az asztalon. Egy hegy s egy vörösen izzó bányadomb szűk völgye nyit utat. Elhagyom, mint a gyerekkoromat. Amit szerettem, mindent elhagyok, hogy végre szabad legyek. Mint félig elropogtatott cukrot: úgy köpöm ki a világ édességét: nyárdinnye húsát, szerelmeimet. Ez a világ nem kérte véremet. Én kérem az övét! Hallgatom saját jóslatomat: „Csak az él tovább, amit megítélhetek, megsirathatok, elveszíthetek…” Amerre indulok, még nyár ragyog tovább; egy folyó fény-pengéje tündököl – de föltámad lassan a cigánybambusz: e jeremiási ököl; víz és sár ideje, hideg álmoké, köveké: második születésemé.