Ha megérintlek

Mért írjak verset, ha veled lehetek? Csak azért, hogy az időt kicifrázzam és szaporítsam a szót? Legszívesebben kézbe kapnám most is a Napot, mint a kugligolyót s a láthatár erdeit döntögetném a kedvedért halomba, egyrakásra. Mért írjak verset, ha veled lehetek? Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok és a szád, mint a legmeztelenebb rím. Nyár van: kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, hasadtól meg átforrósodik a tóparti homok. Madarak járnak erre s vonatok. Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst, szemem kapkodva levetkőztet. Nem is tudom, mért akarlak folyton látni? Ha nádas volnál: a nádast nézném s ha föld: a földet. Mért írjak verset, ha veled lehetek? A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók, meghalnak, mint az emberek – de ha megérintlek, az érintés halhatatlan marad: nem akar jövővé változni, se emlékezetté. Mért írjak verset, ha mindenestül a tied lehetek: a lábadé, a kezedé, a leheletedé.