Hó fölött szálló füst

Cserepes a szád, mint az agyagszobroké, mint kőágyra fektetett, szélfújta halottaké. Álomtalan lány, kiégetett a szerelem kemencéje, rajzolni tudna rád egy csillag s február kése. Védtelen vagy, mint a világ, önnön tavaszában beleveszve – gyönyörködöm is benned, akár a bűneimbe. Készültem elhagyni magam, megalázni és összetörni, nyomorúságos kővel s irgalmatlan napfénnyel szeretkezni, de odaálltál a kő elé, inkább testedbe higgyek – Hó fölött szálló füst azóta inged, sötét házak közt úszkál, szememet vonszoló madárhad. Követni mégis úgy tudlak csak,   ha menekülni látlak, szeretni meg csak úgy,   ha nyomban elhagyhatlak, a reményt hagyva rád, kigyulladt koszorúmat s izgatott szavaimat, mint egy megígért utazást éjszakákon át és nappalokon át.