Fáradtság

Fáradtság, betemeted a szememet; rádobálod a fák lombját, a nap narancshéjait, lányhajat, autóponyvát, egyeket. Így szeretem az életem, így, elnyűvődve, becsukódva – Folyó röpül át fejemen, mintha a két part: szárnya volna. Kövek vakítanak: madárkoporsók, az idő rétegei alól kigörögve; vasvilla-fény, fölugró lovak árnya, parasztnők gyolcsköténye. Dől rám ezeréves emlékezet – így oszlanék szét boldogan. Kezemet kapja föl a szél – ütésre? simogatásra? vigye, amerre elrohan. Lábamat hangyák, szempillámat az özönvíz betonhegyek közt, vasvilágban. Fáradtságom: zsúfolt jövőm, halálom, elragadtatásom.