Futamok
|
Orosz Jánosnak
| elfut az ég, mint a vonat – |
| sodródni látom a földön holnapi árnyékomat. |
|
| Ősz lesz; erdők álarca lehullik, |
| megsúlyosul a víz és megtér a halálhoz. |
| Aki majd utánam kiált – vizeknek kiáltoz. |
|
| Se ifjúságom, se legendám. |
| A Hold szoborfeje mered rám: |
| megcsúfolt viasz-anyakép. |
|
| Otthonomat bedeszkázta a szél, |
| otthonom megkopott rég, mint húszéves kabát. |
| Kopogtass be az ajtón: vihar morog reád |
| s tegnapelőtti hangomon beszél. |
|
| Túl fehér volt a fal, nem bújhattam az árnyba, |
| túl rövid volt a félelem, kilátszottam alóla |
| s hosszú a reménytelenség, akár az éjszakai óra. |
|
| Megetettetek sóval s vizet nem adtatok, |
| szobrot faragtatok a füstből, hogy ámuljon a világ; |
| ünnepeiteken már csak a kürtszó volt vidám, |
| s az, aki fújta, nézte a földet, mint hasra fektetett halott. |
|
| Mi voltál te is, szerelem? |
| Testek visszhangja, fekete csöndben hullámzó zene! |
| Sem öröm, sem átok, csak borzongás, |
| csak a borzongás kísérete. |
|
| Barátaimtól búcsúzom csak, |
| nem a gyöngéktől, akiknek szíve leszakad, mint a gomb, |
| de akik megittasulnak a tavasztól és a jövendőmondástól, |
| elnevezik a sorsot születésnek |
| s ha mennek a város utcáin át |
| arcukról nem is látszik, hogy énekelnek. |
|
|
|