Gyerekkori önarcképek

I. Tizenkét éves vagyok, felhő-szürke, homályos ablakok mögött ülök – Kétszer meghaltam álmomban már, egyszer szikrázó sóhegyek között.   II. Tarló: te vasszögekkel kivert búzaföld, mezítláb taposok rajtad, bokámon vér csurog le. Anyám elborzad? Hadd lássa inkább, hova szült – Mint tavalyi szártuskót, rúgnám az Istent fejbe.   III. Miféle hang ez? Cseléd kocsiké! A decemberi hold mögött nyöszörögnek. Lesem, hogy előbukkanjanak a lovak; vályú szélén kiélesített baltafejek, s a kastély tetőkre lezuhogjanak.   IV.   Meggyfák lakója: hallgatom, fúj a szél. Szőlőhegyünk, mint léghajó, napközelben lebeg.   Se dolgom, se álmom.   Madaraknak az égben kastélyt építgetek.