Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed s cintányér-arcod itt csattan a földhöz. Nincs másik idő, mely befogadna, másik ország, mely nevet adna; ideköt idegszálaival a szél pamutszálaival a köd s a végső türelem is ideötvöz. Elsüllyedt szekértengelyek forgatják ezt a földet tavaszba, nyárba. A szőlőkarókkal kivert hegy: Szent István itt maradt koronája. Hallgasd, a tolongó űri zaj: csikónyerítés, patadobaj. S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké. Ezer esztendő törik szét velük: Hunyadi László nyakszirtje, válla – – Futhatsz a szeplőtelen Notre-Dame elé, vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé, földed nyomorúsága. Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is. Feküdj bele a sárba, borona-rücskös tüske-ágyba, nevess vagy vicsorogj. – Ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod.