Négy önarckép, emlékezetből

I. Füst-nyakú lovakra száll fel az öröm, a mindennapos vágta elragad. Falevelek hányják a szikrát, mint a kovakő, folyók dűlőútjai porzanak. Elérek mindenüvé, hol befagyott víz a szem, a száj meg vasdarab.   II. Szögletes plakát-arcom szél feszíti,   négy világtáj mágnese húzza.   Ha föltámad számban a láng, a látható időt tűz koszorúzza.   III. Nevemet elfeledtem, a sokaság vagyok, nagy meztelenségem a májust elbódítja. Hét napig kiabálok, hét napig hallgatok. Hallgatásom is ünnep, virágot-hozó holt fa.   IV. Arcom előtt egy lánykézfej világít,   vezet ki éjszakámból. Tornyok s jegenyefák a ceruzáim, verset írok, hogy a szerelem hallhasson mindig önmagáról.