Búcsú Kubától

Hátranéztem s hol voltál már te, szigetország! Pálmafa lombjaid, mint a vízre lecsapó madarak ottragadtak a napsütésben, s kátrányos csónakjaid, mint a vizek elöregedett lovai. A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól, én vártam, hogy majd utánam szalad, de csak felém forduló arca lángolt. Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól, mint néger faszobraid. Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével, tízezer tonna kormával, szemet-hígító ködével, utcáival, melyek, mint a cseppkőbarlang alagútjai sehova se vezetnek. Várnak a kétezer éves művelt mosolyok, a reklámozható elvek, a csitító szavak, hogy: nem szabad, hogy: nem lehet; a kávéházakban fölravatalozott barátaim cigarettafüst-szemfedővel leterítve… Nőid miatt és napsütésed miatt hazaárulóvá lettem. Vakmerőségedtől meg gyermek, ki a Föld minden szabadságharcát képzeletben már befejezte, szétnyitott ingben jár s nem készül többé háborúra, csak szerelemre. Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói itt csapódnak le a közelembe.