Második születésem, 1967

Rejtsétek el a csodát

Olyan meztelen minden s olyan kiszámított.

Rejtsétek el a csodát, hogy megszeressem.

Mint háromszög-fejű sáskák, idegesen

fölzabálják a világot a magyarázatok.

Nem kapok szívdobogást már semmitől sem.

Úgy nézem meg az égbontó csodákat,

mint zsákruhás nőt, labdázó elefántot,

türelmetlenül

s ideiglenesen.

S egy őrültet keresek magamban folyton,

gépeknek,

földrészeknek beszélő szentferencet:

gyógyíthatatlan szájú rajongót, ki szenved,

ha nincs veszélyes titka s kivédhetetlen álma,

mert így reménye sincs – zuhog csak rá a nap,

mint lenyűgözött fűre, ijesztő kőpofákra.

Faggatódzó óda a nőkhöz

A föld alól nézzek vissza rátok?

A jóvátehetetlen éjből,

midőn kő és virág egymásnak támad

valami ősi gyűlölségből?

Midőn a tenger kosarából

szétpereg a mélységek gyöngye

s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

Agyag-homályból? Gyökér-függönyön át?

A földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?

Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,

míg kutyatej sárgul fönn s vadkapor?

Elmerült tank csöve lenne a távcsövem

s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,

szállna fölöttem kihívó suhanással.

Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.

Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.

Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:

süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.

Amit megérintettem eddig, el is hagytam;

csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,

melyet naponta meghódítanék.

Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:

alul a halálos víz, fölül az ég.

Búcsú Kubától

Hátranéztem

s hol voltál már te, szigetország!

Pálmafa lombjaid, mint a vízre lecsapó madarak

ottragadtak

a napsütésben,

s kátrányos csónakjaid, mint a vizek

elöregedett lovai.

A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól,

én vártam, hogy majd utánam szalad,

de csak felém forduló arca lángolt.

Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól,

mint néger faszobraid.

Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít

s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével,

tízezer tonna kormával,

szemet-hígító ködével,

utcáival, melyek, mint a cseppkőbarlang alagútjai

sehova se vezetnek.

Várnak a kétezer éves művelt mosolyok,

a reklámozható elvek,

a csitító szavak,

hogy: nem szabad,

hogy: nem lehet;

a kávéházakban fölravatalozott barátaim

cigarettafüst-szemfedővel leterítve…

Nőid miatt és napsütésed miatt

hazaárulóvá lettem.

Vakmerőségedtől meg gyermek,

ki a Föld minden szabadságharcát

képzeletben már befejezte,

szétnyitott ingben jár

s nem készül többé háborúra,

csak szerelemre.

Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói

itt csapódnak le a közelembe.

Zápor utáni táj

Sár,

sár a földön

s fönt,

az ég múzeumában

mezítláb lépked a nap.

Állnak az esőverte fák,

mint csordultig megtelt talpas poharak.

Kiinnálak,

elfogyhatatlan világ,

de kívánságomtól hirtelen elgyengülök –

Látom még a legutolsó villámot is,

mint falba a szög,

a hegy csontjába beletörött.

De sértetlenül gőzölög a hegy,

szőlők zöld tajtéka elborítja,

s tövében lent, mintha a szívem mellékfolyója volna,

áradva fut egy forrásvíz-patak.

Átázott beton-városokból,

villámló autók közül is idelátnék:

csigák jönnek az úton, fű-ország lassú ökrei

s áthúz fölöttük egy-egy gólya-árnyék;

s ömlik a zöld, akár a szöcskevér,

mint itt felejtett tenger könnyű habja – –

A teremtés hányadik napja ez?

Bokáig lépek sugárzó iszapba!

Négy önarckép, emlékezetből

I.

Füst-nyakú lovakra száll fel az öröm,

a mindennapos vágta elragad.

Falevelek hányják a szikrát, mint a kovakő,

folyók dűlőútjai porzanak.

Elérek mindenüvé, hol befagyott víz a szem,

a száj meg vasdarab.

II.

Szögletes plakát-arcom szél feszíti,

négy világtáj mágnese húzza.

Ha föltámad számban a láng,

a látható időt tűz koszorúzza.

III.

Nevemet elfeledtem, a sokaság vagyok,

nagy meztelenségem a májust elbódítja.

Hét napig kiabálok, hét napig hallgatok.

Hallgatásom is ünnep, virágot-hozó holt fa.

IV.

Arcom előtt egy lánykézfej világít,

vezet ki éjszakámból.

Tornyok s jegenyefák a ceruzáim,

verset írok, hogy a szerelem hallhasson mindig önmagáról.

A szökevény

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

négy égtáj légtornásza

lengni a hold-gyűrűn;

fuldokolni kőportól, fénytől,

elcsöppenő vértől ragyogni,

városok neon-körhintáján

ájulásig körbeforogni.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

nád-ország titkos fölgyújtója,

lesni, hogy száll a füst;

földönfutó zenét követni,

országföldúló szeretőt,

idegen lenni a szerelemben,

idegen a halál előtt.

Vendéglátóm, az éj,

mindig más szélbe bontson ágyat,

más égre nyisson ablakot,

más földet mutasson hazának.

Egyetlen életem elárul,

befalaz romlandó húsomba –

Csapjon rám vihar kalapácsa,

hasadjak tömérdek darabra,

s bárha sebekbe, bárha jajba,

minden élet vérembe szálljon

s amerre út van elvigyen

hajón, repülőn, taligákon.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

s várni vagy nem is várni:

győzelmes szökésemben

egy villám szíven üt.

Ősz

Elöntötte a víz a levegőt.

Árvíz-sújtotta madarak

lepik el a tornyokat.

Nincs száraz hely, csak az emlékezetben,

csupa víz, csupa víz a világ;

őskori rózsák a fák,

tengert virágoznak.

Átnedvesedik csont, bőr, haj, szerelem,

átnedvesedik a jövő.

Homlokomnak ütődik egy kő,

kő vagy átok? – oly puha, hogy már észre sem veszem.

Hullámlanak

a körutak.

Fölöttük víz, alattuk iszap.

A villamosok: gyíkhalak,

a teremtés harmadik napjáig

lustán és öntudatlan visszasiklanak.

Talán a víz szült engem is,

óceáni méhe kilökött.

Hordom is fázva magamban ez összezsugorodott tengert,

mint Isten emlékét,

s kristállyá érett gyöngyöt.

Ősz, világeleji évszakom,

szétáztatod a várost, melyben élek,

szétáztatod, mint újságpapirost.

Berozsdásodik tőled a kezem.

Lassan már csak búcsúzni tudok:

szép volt a nyár, az volt az életem.

Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul,

a test síkságai kiragyognak.

Látom magam a tükörben:

szökevény-mása vagyok egy halottnak.

Most kell a szélbe gyöngyöt szórni,

nevet adni elárvult kőnek

s hatalmas kátránypapírokkal

letakarni a temetőket.

Most kell a föld szárnyaira

gondolni s húsvét délutánra:

föltámadt a krisztusi meggyfa

s madarat lő fel íjas ága.

Vonatok ablak-tüneményét

most kell bámulni izzó délben

s a száguldás aranyszabályát

ráhúzni a szív ütemére.

S pusztán mert jó volt látni téged,

szobádat kell most fölidéznem;

a képen a piros lovat,

dögtipró útra indul éppen.

Most kell a legszomorúbb Holdat

kiköpni, mint a csontot: éljen

a világot újraszülő test… most kell

fűre, madárra bízni a reményem.

Fölszáll a kútból a vödör

Fölszáll a kútból a vödör, akár egy mély sóhajtás.

Szomjas vagy, szomjas vagyok.

Kiszáradt meder a szád, forróság futóárka,

egészen elhagyott.

Becsukódtak a fák, megrövidült az árnyuk,

ideje megpihenni.

Egy-egy madár az ég útjain ebédvivő gyerek,

jó volna vele menni.

Mennék is, de te idekötsz ehhez a tájhoz engem,

ehhez a nyári földhöz;

munkád és fáradtságod országom határa lett,

napod süt, esőd öntöz.

Elhagyhatatlan út s kövek a napsütésben!

Szerszámok, fényes egek

úgy körülvesznek, mintha másutt nem is volna már föld

s nem is élnének emberek…

Íme a víz! Igyál! Válladon túl a hegyek árnya,

s szőlők lezárt sora;

Szakadt zöld levelük múzsák nyári köténye,

lebeg ide-oda.

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna;

ideköt

idegszálaival a szél

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István itt maradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla – –

Futhatsz a szeplőtelen Notre-Dame elé,

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,

földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha már sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj. –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.

Gyerekkori önarcképek

I.

Tizenkét éves vagyok, felhő-szürke,

homályos ablakok mögött ülök –

Kétszer meghaltam álmomban már,

egyszer szikrázó sóhegyek között.

II.

Tarló: te vasszögekkel kivert búzaföld,

mezítláb taposok rajtad, bokámon vér csurog le.

Anyám elborzad? Hadd lássa inkább, hova szült –

Mint tavalyi szártuskót, rúgnám az Istent fejbe.

III.

Miféle hang ez? Cseléd kocsiké!

A decemberi hold mögött nyöszörögnek.

Lesem, hogy előbukkanjanak a lovak;

vályú szélén kiélesített baltafejek,

s a kastély tetőkre lezuhogjanak.

IV.

Meggyfák lakója: hallgatom, fúj a szél.

Szőlőhegyünk, mint léghajó, napközelben lebeg.

Se dolgom, se álmom.

Madaraknak az égben kastélyt építgetek.

Három háborús töredék

I.

Mi jön, mi jön? Recseg az éjszakai ég,

mint a kerítés. Tankok farolnak neki.

Nevem a föld alól kiáltja valaki,

de mintha épp

a torkát fűrészelnék.

II.

Csupa rüh, elvakart seb a testem,

tetűcsípések géppisztolysorozata –

Ágyúdörgés a menyasszonyom, mellette éjszakázom,

hiába szöknék, nem enged haza.

III.

Vége van, vége van! hallom mindenfelől,

de nem hiszek én a boldog harangszónak,

sem a görögtüzet patakzó szájnak:

a csonttá fagyott halottak szemhéjam alá szúrnak,

mint kazalból kiálló szalmaszálak.

Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

fogadj méhedbe vissza.

Tévedés volt a születésem;

én a világ akartam lenni:

oroszlán és fagyökér együtt,

szerelmes állat, nevető hó,

a szél eszméje és a magasság

széjjel csurgatott tintafoltja –

s lettem felhőbe vesző ember,

egyetlen út királya,

hamu-csillagú férfi

s amit magamban egyesítek,

rögtön megoszt, mert mulandó

s csak sóvárgásomat csigázza…

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

méhed küszöbe előtt állok.

Futamok

Orosz Jánosnak

Hova visz ez az út?

A homály sorompói közt

elfut az ég, mint a vonat –

Kihajolva az időből

sodródni látom a földön holnapi árnyékomat.

Ősz lesz; erdők álarca lehullik,

megsúlyosul a víz és megtér a halálhoz.

Aki majd utánam kiált – vizeknek kiáltoz.

Hova visz ez az út?

Se ifjúságom, se legendám.

A Hold szoborfeje mered rám:

megcsúfolt viasz-anyakép.

Otthonomat bedeszkázta a szél,

otthonom megkopott rég, mint húszéves kabát.

Kopogtass be az ajtón: vihar morog reád

s tegnapelőtti hangomon beszél.

Túl fehér volt a fal, nem bújhattam az árnyba,

túl rövid volt a félelem, kilátszottam alóla

s hosszú a reménytelenség, akár az éjszakai óra.

Megetettetek sóval s vizet nem adtatok,

szobrot faragtatok a füstből, hogy ámuljon a világ;

ünnepeiteken már csak a kürtszó volt vidám,

s az, aki fújta, nézte a földet, mint hasra fektetett halott.

Mi voltál te is, szerelem?

Testek visszhangja, fekete csöndben hullámzó zene!

Sem öröm, sem átok, csak borzongás,

csak a borzongás kísérete.

Barátaimtól búcsúzom csak,

nem a gyöngéktől, akiknek szíve leszakad, mint a gomb,

de akik megittasulnak a tavasztól és a jövendőmondástól,

elnevezik a sorsot születésnek

s ha mennek a város utcáin át

arcukról nem is látszik, hogy énekelnek.

Zúzmarás kőre fekszem

Másnak szabadság s bűntelen lézengés

lehetsz betegség, nekem förtelem vagy;

az idő halálkanyarja, folytonos fájdalom

a bemaszatolt ég alatt.

Nézem két kiüresedett kezemet:

a világ hiánya rajtuk, mint égési sebek.

Tíz kopár körmöm: tíz bekerített katona,

vérfoltosak és harcképtelenek.

Az őszi nagy kiáltozásból

így ér el hozzám valami suttogás.

Párna helyett zúzmarás kőre fekszem:

nyögés visszhangzik-e vagy dobogás.

Föld, nyitott sebem

Mindig csak ez a hajsza, futkosás?

Füst-álarc a legtisztább arcon is?

Évszázados penész a koponyafalon?

salétrom-álom? csöpögő pincevíz?

Mindig csak ez a halál előtti időzavar?

Félutak, félszerelmek, félcsodák?

Lengő szél-ajtók a csillagok között?

Földrésznyi daganatok, pocsolyák?

Mindig csak ez a vézna bádogszáj-

siránkozás a vas égzengései közben,

hogy: beledöglök? hogy: nagyon fáj?

Föld, nyitott sebem,

gyógyíthatatlan szakadékom,

mindenhez hozzáütődöm veled s már ott a vérnyom

ajtókilincsen, fákon, holdról lesodort cserepeken.

Fáradtság

Fáradtság,

betemeted a szememet;

rádobálod a fák lombját,

a nap narancshéjait,

lányhajat,

autóponyvát, egyeket.

Így szeretem az életem,

így, elnyűvődve, becsukódva –

Folyó röpül át fejemen,

mintha a két part: szárnya volna.

Kövek vakítanak: madárkoporsók,

az idő rétegei alól kigörögve;

vasvilla-fény, fölugró lovak árnya,

parasztnők gyolcsköténye.

Dől rám ezeréves emlékezet –

így oszlanék szét boldogan.

Kezemet kapja föl a szél

– ütésre? simogatásra?

vigye, amerre elrohan.

Lábamat hangyák,

szempillámat az özönvíz

betonhegyek közt, vasvilágban.

Fáradtságom: zsúfolt jövőm,

halálom,

elragadtatásom.

Kettős női arckép

Te a Napot szeretted, ő meg a szelet;

szélfújta hidakon járt, hegyi falukba vágyott.

Egyetlen sóhajtásával kiszellőztette a világot,

csillag-szemetet söpört ki belőle, ha megreggeledett.

Te akkor voltál otthon, mikor épp útra keltél.

Minden vonat a te halántékod mellett csattog el ma is.

Ő meg cérnát fűzött a villámokba is,

s varrta hozzám a hazámat gúzsba kötöző villanyfénynél.

Városok foszforeszkáltak az éjben, mint karórák számlapjai.

Te mindig tudtad: az időnek milyen övezetébe érünk.

Ő csak azt, hogy aki él, a halálon túl is szeretne kiáltani.

Te a napot szeretted, ő meg a szelet.

Én mindkettőtök szerelmét s a bűnt is, miben égtünk.

Kőcserép-fegyház foglya: titeket várlak vagy az ítéletet.

Együgyű dal

A térdetek, a térdetek, ha egy kicsit gömbölyűbb volt,

a világ nekem mindenestül gyönyörű volt.

A hajatok, a hajatok, ha irgalmatlan feketéllett,

szalmakazal-ragyogású deleken is rögtön éj lett.

Az ágyatok? az ágyatok? ha egy csillag eltalálta,

mint kigyulladt repülőgép, szállt velem az éjszakába.

Arcomra sárt kenek

Napok, hetek…

A csillagos ég homokóra;

megfordítja egy kéz, fogy az időm.

Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám,

ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn.

Hiába vártam:

nem vagyok, aki voltam,

aki látta a fákat megszületni,

vérben úszni a halottakat

s elképzelte, hogy a világgal egy napon,

mint zsebtükrével, magára marad.

Nem a nap jött el, nem az a csönd,

hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem.

Csak a homály bandái jöttek:

részeg vadászok át a földeken.

Csak a tortahab-szájú szónokok,

csak a papírzsák-fejű rémek;

rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva,

ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek.

Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak,

ártatlan holtak, elcserélt fejű társak,

tévedéseim,

szégyeneim, mint hosszú gyászmenet

számon kérő kezei hazának és családnak.

Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre.

Így nézek én is magamba, világtalan.

Együtt van minden: életem és halálom,

csak az nincs sehol, aki ezt elviselje.

Hó fölött szálló füst

Cserepes a szád,

mint az agyagszobroké,

mint kőágyra fektetett, szélfújta halottaké.

Álomtalan lány,

kiégetett a szerelem kemencéje,

rajzolni tudna rád egy csillag

s február kése.

Védtelen vagy, mint a világ,

önnön tavaszában beleveszve –

gyönyörködöm is benned, akár a bűneimbe.

Készültem elhagyni magam,

megalázni és összetörni,

nyomorúságos kővel s irgalmatlan napfénnyel szeretkezni,

de odaálltál a kő elé,

inkább testedbe higgyek –

Hó fölött szálló füst azóta inged,

sötét házak közt úszkál, szememet vonszoló madárhad.

Követni mégis úgy tudlak csak,

ha menekülni látlak,

szeretni meg csak úgy,

ha nyomban elhagyhatlak,

a reményt hagyva rád, kigyulladt koszorúmat

s izgatott szavaimat, mint egy megígért utazást

éjszakákon át

és nappalokon át.

Platánlevél

Ősz roncsa, platánlevél,

levágott kézfej vagy,

megaszalódott tenyér.

Tegnap még tejért szaladó

kisfiúknak integettél

s ma, ébredésembe belecsörögsz.

Megsárgul tőled az idő,

mint eleven

arc.

Ki üzen veled?

Mit akarsz?

A szél kézfogását adnád át nekem?

Nem kell senki vigasza, élem az életem.

A nyár, mint hajóroncs,

lassan túlpartot ér.

Hajótörött vagy, platánlevél.

Felhő-harmonikát szorít mellére a Nap,

hiába ráncigálja,

hangokat nem ad.

A csöndbe majd te is beletörődsz,

beleragadsz.

Országok füstölögnek három égtájon is,

mint fölgyújtott kerti gaz;

dzsungel-halottak kézfeje zörög.

Nekik se jut emlékezet,

hogyan jutna neked?

Más időben élünk, mi emberek, mint a Föld,

más évszakokat szülünk,

más részvétet,

más ijedelmeket.

Megsárgul tőled az arcom,

platánlevél.

Reggel

Az álom ejtőernyőjét testemről lecsatoltam

s úgy nézek szét hajnali tájamon.

mint aki hazát keres vagy közös sírt.

Egy fa, egy homokbánya, egy templomtorony…

Emléknek is elég és útjelzőnek is.

Egy fa, egy homokbánya, egy templomtorony.

Kőlépcsők

Mintha elmentél volna innen,

kőlépcsőid is megsüllyedtek:

szemétbe dobott ökörállkapcsok,

házad előtt csak fehérednek.

Utolsó csillagig

Hogyan szeresselek,

ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad?

ha elbújsz égő falevél mögé

s füstbe,

húsodba falazod magad:

homályos hazugságba,

jégpincébe,

mikor egyetlen szó elég,

hogy átrepüljük szakadékainkat,

a föld minden övezetét?

Akit nem véd a szerelem,

hiába védi az magát;

dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,

koszorú-lánc –

elfogy a levegője,

nyomora,

csöndje

s nézi csak: hogy kopik

fölüle el az ég

utolsó csillagig.

Száműzetésem mosolya

Nincs más, csak e hajnali óra,

árnyéktalan, meredek fák

s e fákat fölhangoló némaság.

Csak a szomszédos fenyőerdő, mint lebombázott állomás.

Csak felhők: megduzzadt szemhéjaid;

csak a leheletedből kigyalult padló,

sóhajnyi-vékony deszkaszál;

arcod süllyedő szigete,

száműzetésem mosolya.

Csak a fájdalom, amit majd megcsalok;

esőben szétázott utak,

pocsolyák,

kavicsok.

Egy fa omló erkélye alatt

Vihar veri a földet,

üti ököllel,

hegyek és erdők sebei fölszakadnak –

egy fa omló erkélye alatt

választhatsz jövőt magadnak!

Választhatod a hömpölygő sárt,

a kosz-sötétet, agyag-sárgát,

a falevél-szeplős iszapot –

nőket, kiket még sose láttál,

de napsütésben átkaroltál

s néztél fejükre nagy csudát:

árnyékos, lédás kalapot –

választhatsz tanút és barátot,

kiknek börtön s rossz hír sem ártott

s egy vízcsepptől is fölragyognak –

várost, országot, túlvilágot,

hol szabad még szegénynek is lenned,

esztelennek és borúsnak,

gyanútlanul is gyanúsnak,

vadállat fejre borulónak,

botrányhősnek, tüskés vagánynak,

negyvennapos esők fiának.

Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,

hidak,

hólepte cementgerendák,

égve felejtett villanyok csigolyasora!

Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,

kék vagy és összefagyott,

takarodj haza!

Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,

kémények maffiája köpi rád a kormot,

jó reggelt, világ!

Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti

a kerítésen át.

Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,

a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok

elúszó foszlányai,

vasgyárak tüzes hasmenése,

atom-nyavalyák!

Sem az ólombetűs újságok habogása.

Halottaidat s örök háborúidat lenézem

s hozzád igazodó gyöngeségemet is!

Repülőid: megsokszorozható koporsók,

minden éjjel fölszállnak ellenem

s dobhártyáimat bevérzik.

De most nem érdekel a vérem, a sebem!

Az a perc,

melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,

fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,

leheletemben derengő fák,

jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

El akarom hagyni

El akarom hagyni,

ami nem én vagyok,

ami csak rám ragadt, mint utazás pora.

Az idő mozdonyfüstje arcomon,

jóságos kezek szennye,

szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,

a rám kérgesedett csöndet,

a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –

Elsötétített fejetekből

úgy lépek ki,

akár a temetőkből.

Hiába vártam,

nem növesztett szárnyat a test,

sem az ágy, e vízözönt uraló Noé-bárka –

El akarom hagyni a szerelmet is –

Kész vagyok minden árulásra.

El akarom hagyni, aki nem én vagyok,

a lámpasor-gerincű férfit,

ki csak ragyogni tudott,

rögtönözni gyönyört és sebeket,

de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,

hülyítő köd,

türelem középkora.

Lecsatolom derekamról a kort:

hadd legyek végleg kiátkozott.

Egyetlen robbanás

Miattad gyűlölöm

magamat,

tavaszi Nap,

mert egyszer megszerettelek.

Álltam a nedves fahídon,

az elárasztott, zámolyi faluvégen,

német katonabakancsban,

rühesen,

éhen

s püffedt venyigekévék himbálóztak,

mint a halottak.

Kívántam: hajtson gyökeret a víz,

lombosodjék ki tőled

s az imbolygó Pálinkaház, mint Noé-bárka,

induljon el az Ararátra.

Aznap lett vége a háborúnak,

a mindennapos halálnak.

Sárga ing voltál, beléd bújtam,

sárga bőrszandál, lábamra húztalak,

aranyesőág, letörtelek.

A jövőm voltál, hát elképzeltelek.

Az orra bukott ágyúk csövéből

folyt ki a sár.

Tavaszi Nap, a lövészárok-sebhelyes földek

ápolónője voltál;

az egyetlen robbanás,

amelytől nem remegtem;

az egyetlen láng-bozót!

Úgy hajtogattalak szét,

hogy minden ágad külön

égesse rám a bélyegét.

Miattad gyűlölöm magamat

tavaszi Nap,

mert azóta is csak te kellenél nekem:

bőrömön átvillámló borona.

A nyaraimból is te hiányzol,

húsom és csontom legforróbb évszakaiból.

Sárga inged szétrongyolódott mellemen,

s nélküled én csak önmagam emléke vagyok:

a hiábavaló háború vége,

elárasztott faluvég,

fahíd lemetszett szárnya –

s az égbolt is,

mint ázott zsuppszalma, szétkuszálva,

hullik bele a sárba.

Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Ha megérintlek

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Csak azért, hogy az időt kicifrázzam

és szaporítsam a szót?

Legszívesebben kézbe kapnám most is a Napot,

mint a kugligolyót

s a láthatár erdeit

döntögetném a kedvedért

halomba,

egyrakásra.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok

és a szád, mint a legmeztelenebb rím.

Nyár van: kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,

hasadtól meg átforrósodik a tóparti homok.

Madarak járnak erre s vonatok.

Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,

szemem kapkodva levetkőztet.

Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?

Ha nádas volnál: a nádast nézném

s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,

meghalnak, mint az emberek –

de ha megérintlek,

az érintés halhatatlan marad:

nem akar jövővé változni, se emlékezetté.

Mért írjak verset,

ha mindenestül a tied lehetek:

a lábadé,

a kezedé,

a leheletedé.

Második születésem

Jövök a felhők alól,

születésem emlékét hozom

Villog felém egy folyó,

mint kint felejtett kés az asztalon.

Egy hegy

s egy vörösen izzó bányadomb

szűk völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,

hogy végre szabad legyek.

Mint félig elropogtatott

cukrot: úgy köpöm ki a világ édességét:

nyárdinnye húsát,

szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.

Én kérem az övét!

Hallgatom saját jóslatomat:

„Csak az él tovább, amit megítélhetek,

megsirathatok, elveszíthetek…”

Amerre indulok,

még nyár ragyog tovább;

egy folyó fény-pengéje tündököl –

de föltámad lassan a cigánybambusz:

e jeremiási ököl;

víz és sár ideje,

hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

Szigetvilág

A nyarat

elvitte a szél.

Az ég tüskéi bőrünkig érnek.

Fönnakadnak rajtuk madarak,

dércsípte lepkék,

világrészek.

A mosolyod is fönnakad,

s az inged is, mint töklevél.

Vakít hasad szigetvilága,

jöhet a köd,

jöhet a tél.

Ekkora szerelem előtt

egész testemmel becsukódom.

Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak;

a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől

elbujdosom, hogy el ne pusztíts.

Hal leszek, tenger, lángoló fa,

bőröd ébresztő, ostoros víz,

kezed tükre, meggyíz a szádon –

apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől

a temetők is égre úsznak,

mentik lakóik szégyenét,

hogy csak alusznak, elalusznak.

Csak magamat nem láttam…

Láttam alkonyodó házfalakat,

sovány fák árnyékával fölszarvazva;

átmetszett torkú folyót, magányosan elvérezni;

kavicsbányákat napsütésben,

mikor a kövek,

mint a gyíktojások, fölhasadnak.

Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,

mint akasztottak dagadt lábaszára.

Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek

nézték a szomorú katonákat.

Láttam világos erdőket, napraforgótáblákat:

a föld kitüntetései ragyogtak.

Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel

törölte le a mocskot magáról.

Láttam szabályos emberarcokat,

néztek a tükörbe

s a tükrök meghomályosodtak.

Csak magamat nem láttam még nélküled,

kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,

könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,

csak a világot nem láttam még,

melyben szállásom lehetne,

ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban

s még láthatatlanabbul,

veszendő életemre gondolok:

az állatarcú éjszakákra,

az összevissza nappalokra

s utaim tüske-torlaszára.

Tökéletes egyesüléssel

kívánom csak a szerelmet –

Fákat akarok látni, hol

arcod az én arcomba olvadt

s felhők suhanó karzatát,

ahonnét otthonunkra látunk.

S rejtelmeket szólongatok:

nyugtalanabb legyen a föld

kérdéseimtől, válaszodtól

s alkalmasabb így a gyönyörre,

ha már annyi titokra, kínra

alkalmas néha öntudatlan.

Kétségeimtől nem véd semmi,

csak a te boldogságod védhet –

Tested a legszebb jelű zálog,

hogy látható legyen szerelmed

és szemed gondolata is, mely mindig

az élénk világba sodortat.

Ha nem tudnám

Már rég meg kellett volna szöknöm,

már rég meg kellett volna halnom;

a föld alatti nagy képtárnak

fölajánlani arcom.

De minden nap visszatart valami:

egy temetés, egy meghívás, egy hajszál,

mit úgy emel föl két ujjam a földről

mint fémcsöveket daru hajóberakásnál.

Egy síró test, egy eszelős papírlap,

száműzött kéz, mely simogatni vágyik

s lávát ömlesztő, sárga napraforgók

tombolnak életemért a kifulladásig.

Fölkap a szél egy maroknyi hazát

s kiszámítottan a szemembe vágja,

hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője,

s a pillám gyepűje: országhatára.

Ha nem tudnám, hogy semmi se marad

a könnyekből, hazákból, mosolyokból,

már rég elárulom ezt a rémuralmat,

s nézném a földet nyirkos kutyaólból.

Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok:

ablakom alatt parázsló kutyák?

kocsirúd mellett homályló lovak?

Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat?

Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú nyári délelőtt,

áttüzesíti a krétapor-időt?

Mit irigyeltek, maszatos dögök:

faluvégi sár-kocsmák töltelékei?

Az ágyamat, melyben majd meghalok?

Folyóba rakott kövek a csillagok –

ugrálok rajtuk,

hátha elérek valami túlsó partot.

E mindennapi szökdelést irigylitek?

Vagy hogy fölfalhatlak benneteket?

Véretek mocska: szentkép a falon.

Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene –

Mit irigyeltek tőlem, állatok?

A szerelmet, mert kettéhasított

s a város kapujára kiszegelt?

A jóságot,

a bűnt,

a bemeszelt

emberarcok körém épülő kerítését?

S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek?

Ezt a verset?

ezeket a kölcsön-szavakat,

melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek

s visznek lappangó háborúkba?

A test fenyegető csöndjét,

mikor a vihart fölruházza?

A végtelenség szálkáját

s a véges himnuszokat agyamban?

sejtjeim utolsó érvét,

melyet, mint bádogkést, emelhetek a halálra?

Sóvárgás nem létező sárkány után

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék;

gyönggyel kirakott szakállú ellenséged.

Kezemben vaskos dárda,

páncélruhám: a kivert ég.

Jönnél,

romlás-lakodalom násznagya,

mögötted sistergő nyál, hamu-tajték,

s én már

a közelségedbe beleszeretnék.

Leheletedbe,

húsodba,

kacsalábakon vonagló szörny;

rücskös hátad tejutam lenne,

országutam kimeszelt mennybe.

Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék;

megmutathatnám: ki vagyok:

a fejemben lakó tűzvészt,

a lábamban lakó csillagot,

undoromat, aranyszabályát gyönyörömnek…

Recsegne alattam a föld, mint venyigekéve –

halálzaj a fülednek.

A szerelem sovány angyalai

kikönyökölnének az ablakokba,

lesnék, hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal,

s hogyan vágom a vasat oldaladba.

Repedne a hús, véred falai beomlanának,

harangszót küldene Isten utolsó biztatásnak.

S csődöröm mintha bádogon taposna,

bőröd mezején tiporogna.

Férfi diadalomat szétnyerítené,

hogy a szája is fölhasadna.

Fejében Isten kantárja: a Hold,

minden időket beragyogna.

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék;

magam vitéze, ellenséged

s a halálodba beleszeretnék.

Ballada a régi idők modorában

Hol a vaktükör

s a koronás hajcsat?

Százesztendős fiókból szedd elő!

Hol a rozmaring-sebző csizmasarkak,

vérágas keszkenő?

A múlt idő jege, hava,

és széttört-üvegű lámpája: a Hold?

Halott nagynénéd teste hol van?

Betyárok szeretője volt.

Szűzmária arca aranyban,

az övé erdő-harmatban ázott.

Présházak templomfala közt

őt imádták, ő volt az áldott;

hodályok boldogasszonya,

zöld vásárok szerencsehozó nője.

Szoknyája: erdőtűz – a fél Bakony

ötször leégett tőle.

Virágai üszkös facsonkok,

ijedtsége a halvány tél volt.

Almában kés úszott a két melle felé,

de a pengébe belemarkolt,

és mint a jogart, úgy tartotta,

haláláig szorította.

Ajánlás

Ha ölellek, ölelem őt is,

a kést, az erdőt s ami nincs már,

betyárlovak csontos fejét

egy éjszakai csordakútnál;

a földet, amely téged is vár:

csípőd, derekad temetőjét;

a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz

és kiabálhatsz a jövődért.

Váltóláz

Mi ez a váratlan tolongás?

ez a sirály-özön,

nősikoly,

óceán-zajongás?

Fák csuklanak össze,

mint napszúrást kapott férfiak.

Az előbb még szőlőszem volt a számban,

most pedig tengeriszap.

Kezemen nyúlvér,

békanyál

s hálóing selyme szárad.

Lomb-hintóban a nyár kocsiztatja a koponyámat.

Eső ébreszt,

víz altat,

háborúra készül a test –

Gyerünk, a bátrakat is szájba rúgom,

ha butaságuk nem ereszt.

Mi ez a düh, váltóláz, fordulat?

Versek robognak rajtam át, mintha tehervonat.

Szétszórva csontom,

csigolyám,

agyam.

Kezem, mint lelőtt katona fekszik,

idegen ágyak lövészárkaiban –

Boldogtalan ujjak babrálnak velem,

kék éggel bekötöznek,

folyók gézével becsavarnak,

s visznek a szélre fektetve,

de hova, hova?

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,

visszahívnálak,

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél,

mennék utánad.

Nyár van,

kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a nap, mint a végzet –

egész testemmel

égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak –

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat.

Venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek –

visszahívnálak –

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék s a világot

elsötétíteném

hajaddal.

Bűneim, édes rosszaságaim

Bűneim, édes rosszaságaim,

szerelmes lettem belétek.

Keserű szabadságomban nem hagytok soha ásítozni.

Kést fektettek mellém az ágyba,

hogy életveszélyben tündököljek,

cipeltek bogáncs-fejű vagányok közé,

kikből vértanúk lehetnének.

Bűneim, édes rosszaságaim,

nem pénzt hoztok nekem, de szenvedést,

nem autót, de suhanó jövőt.

Izgalmaitok, mint a sebek, elborítanak.

Tavasz jön újra, unalmas tavasz.

A vadvizek, mint föld alatti bár kivilágított ablakai,

jövendő szajhaságokkal hitegetnek.

Késői sírfelirat

Federico García Lorca emlékére

Az ólom-kutyák

elmentek érted is,

s a hátad mögött váratlan fölugattak.

Spanyolország tarkója voltál a legfájdalmasabb órán,

húsodból

száz évre szóló jövőt kiharaptak.

Holtak halotti tája: Granada

ismer egy meggyalázott szegfűt,

föld alatti menyasszonyodat,

ki a sziklák

és a sár éjszakáját kutatja át,

hogy ellopott

halálodat visszaadja.

Aztán

Aztán a szerelem következett, mint a házkutatás.

Kiforgatva fiókok, évszakok;

erdők fölbontatlan levele összetépve,

egymásra hányva földúlt hajszálak,

cigarettavégek koporsói s emlékbe kapott városok.

A jövő titkos iratain a sárcsizmák pecsétje.

Aztán a szél,

hogy az ajtót kitárja,

huzatba,

napsütésbe.

Kihívó vers Bella Ahmadulinához

Szélhámos tündér,

te női Jeszenyin,

vodkában fürdő apáca –

tatár hordák verődtek össze benned

és zúdulnának Európára.

A múzsák kertjében kancaszag

s a nyírfák törzsén fehér tajték:

önkívületed édes nyála.

Imádlak, te esztelen nagylány,

villámló éghajlat-kisasszony,

tanítgatod Moszkvát a selypegésre,

Párizst a csodálkozásra.

Nem kellene félnem, hogy becsapsz,

hűtlenséged ott ég a szádon –

kétezeréves varázsdobozból bújsz elő,

szerelem artistája.

Világosságot arcodnak

mégsem a gyönyör ad,

hanem a hiánya.

Majd megköveznek és imádnak,

nyíltságodnak piaci híre lesz,

de irigyelt ára.

Tavasz plakátjai

Felhők,

tavasz plakátjai,

lógtok az égi hirdetőfalon

nedvesen,

megtépázva.

Belétek kap a szél

s rongyaitokat szétdobálja.

Hevertek mindenfelé, mint utcai szemét.

Mégsem ünnep-utáni a táj.

Nem a másnapos undor vacogtatja az erdőket,

nem a másnapos undor taszigál.

A lesoványodott dombokon úgy megyek,

mint aki virradati hegyeken jár.

Csupa káromkodás és készenlét vagyok,

merő ideggyulladás:

a világ leszek vagy meghalok,

nem érhet más.

A völgyben olajtartályok fényesednek:

eldobott konzervdobozok –

rúgnék beléjük,

hogy más zengést ne halljak,

csak amit akarok.

Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?

hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.

Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,

megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:

az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,

nem kérdez semmit, nem felel semmire,

szemébe felhő száll bele,

vagy eltévedt bogár.

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:

primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;

gyufaszál-lábú nők lebegnek,

zuhanó repülők

s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!

Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk

és élni fogunk még sokáig a földön.

E kezdetleges ragyogásban

a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.

Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,

jó hallgatni messziről, mikor a felhők is

zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,

egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.

Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,

boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

A folyó

Hová viszel, folyó?

Az iszapod vagyok,

világító tajtékod, habod.

Hová viszel, folyó?

A tavalyi nád

úgy metszené a torkomat át,

mint a kéjgyilkosok.

Hová viszel, folyó?

A szeretőd vagyok!

Állnak partodon a fák,

mint vonatot búcsúztatók;

városok, vasművek, temetők,

löszfalak: madár-paloták.

Éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek,

mellkasom ütik át.

Halottad mégse leszek!

Hová viszel, folyó?

Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok.

Befogva a szélbe: négy jegenye

partodról a mennyboltra robog.

Hová viszel, folyó?

Végig fél Európán,

napsütötte beton közt,

kődíszes vaskapukon.

Hová viszel, folyó?

Testemen túlra,

határaimon át…

Ég ablakmosói, fák,

ne kenjétek szét arcomat,

odafönt ragyog.

Mindenen túl

Anyám légy,

vagy a lányom,

hogy mindenen túl szerethesselek;

férfi agyam szajhája,

türelmetlenségem kémnője,

szökj át velem minden határon.

Akármim légy,

csak ne az áldozatom,

ne ösztöneim vértanúja –

Amit kezem súg derekadnak,

mindegyik nőnek odasúgja.

Szétoszt a világ, elkapkod előled,

hogy megsokszorozva visszaadjon.

Öleléseim sűrűjében, mint világvárosban

eltévedhetsz,

s hazatalálhatsz újra.

Akármim légy,

csak meg ne halj,

nincs szükségem a túlvilágra.

Óceánjáró hajóm nem lehet soha a koporsód –

ültess inkább

egy szalmaszálra.

Akármim légy,

csak halljalak,

mint a harangszót minden délben,

mint az ajtócsapódás homályos utószavát,

mikor a háborúból hazaértem.

Hársfa

Méhek világvárosa: hársfa,

sejtekből,

súlyos illatokból fölépült New York.

Leveleid: zöld repülőterek,

ág-utcáid belevesznek a nyárba.

Állok előtted s megszégyenítesz:

testem se

és suhogó agyam se volt még soha

ennyi munka és ennyi önfeledtség

kitárult paradicsoma,

ennyi sárga düh édenkertje,

ennyi lopott kéj birodalma,

ilyen viharos méz-öböl,

elhagyhatatlan kocsma.

Június megrohant gyarmata,

ellenállás nélkül is te hódítasz.

Lázálmod áttör minden teremtett zajon –

s mintha már nem is a hártyaszárnyak

malomzúgását hallanám,

hanem a Földét

egy távoli csillag füvéből hallgatózva

s a halálnélküli idő nyilazna körül,

mint a fecskék.

Mit keresek én itt

e sárga kisvárosban?

Jézus anyja hajol a templomablakon ki

s szél jár a tornyokba óránkint harangozni.

Mit keresek én itt, ahol a kőoroszlán

szájába madár fészkel és csicsereg

s a hősi halottak nevét,

a mohos ékírást

senki se fejti meg.

Mit keresek én itt, ahol az órásmester

kiáll a boltja elé és nézi az időt?

Távoli kobalt-sugár hasítja át a homlokát,

de ő csak ácsorog tovább

s árnyékos szeme alatt

kétszáz éves a délelőtt.

Kitömött madarak a kirakatban,

mióta készültök már elröpülni?

Szárnyatok alatt elmolyosodó ifjúságom

alföldi por lett,

múmia-álom.

Mit keresek én itt, ahol a zöld folyó,

mint szalagfűrész,

szerelmem kettévágta

s patkány-kastély a vízimalom,

mely a csontjaim megdarálta.

Egy utolsó mosolyt az utcáknak,

főtéri vécéknek, templomoknak,

macskaköveknek,

piaci kutyáknak,

szélkakasként nyikorgó antennáknak!

Ragadozó

Mindent akartál?

Mindent vesztesz!

Kapkodhatsz elárult fejedhez.

Se rang, se pénz nem véd sokáig;

lángokban áll

a legutolsó szalmaszál is.

Társ kellett? Társak? A világ?

Homok-szívűeket fújt el a szél közeledből

s nőtt csak a pusztaság.

Ég? Föld? Szerelem? Szerető?

A nők öle, akár a kényes ágyúcső,

gyönyörrel befogadott,

aztán az ellenséges partokra kilőtt.

Kellett a múlt? A táguló idő?

Minden nyár királysága? Minden út?

Most drótra fölfűzött lángokat téphetsz:

elszáradt babérkoszorút.

Narancs, fű, édes hal, világtájak

parancsszóra húzódnak vissza –

Ablakodig surran a tenger

s párkányodról

még a harmatcseppet is fölissza.

Amit kívántál:

a hiányával most minden a tied –

két porszem közötti ország a birtokod –

Mosolygó ragadozó,

fogsorod közt

magadat tarthatod.

Nincs már háza

Nincs már háza ennek a szerelemnek,

se ajtaja,

se ablaka.

Lépcsőháza akár a Holdé is lehetne,

karfája szél, korhadó éjszaka.

Nincs már ágya se,

fölmosnivaló köve,

fejszéje,

szeneslapátja.

Függönyeit az őszi esők gyökérkeféje

szétsikálta.

Nincs már kertje

s kertjében szilvafája,

csak szélnek kitárt utcái vannak,

benzingőztől bepárásodó ege

s meghitt tűzfalain

reklám-pókhálók árnya.

Nincs már ideje,

csak mulandósága,

csak villamos-kísértetei az éjféli havazásban,

fékcsikorgásai az átkelőhelyeken,

hogy az út még egyszer szabad legyen,

de most már utoljára.

Valaki más

Minden nap arra ébredek:

valaki más nézi helyettem a mennyezetet,

fáradt cipőimet s az ágy

csuromvizes hajófedélzetét,

az ablakok virradatát.

Valaki más főz magának teát,

koccant szűrőt

és kanalat

s más indul el

a beláthatatlan nap elé.

Az Alagútból, mint éhes szúnyograj,

csap rám a füst;

gépkocsik ellenséges

menetoszlopa dörög –

s mégis mintha másvalaki volna az üldözött;

más, akire a betapasztott szeműek várnak,

más, akit mindig félreértenek

és sündisznó-tüskékkel koronáznak.

Minden nap arra ébredek:

homlokomon

az erek,

mint e kis ország folyói, megdagadnak.

Mégis, mintha más

izzadna itt ki testéből özönvizet,

vértől iszapos tavaszokat;

más keze árnyékában születne itt a történelem;

más, aki

előre összekeveri

magát a földdel,

hogy a halála könnyebb legyen.

Senkiföldje

Nem szólsz,

nem szólok, pedig látjuk:

egyre nő köztünk a senkiföldje

s elgazosodnak éjszakáink, mint a temetőkert.

Ha volna időm a fájdalomra,

ha volna időm a felejtésre,

beöltöznék ólomruhába

s lemerülnék egy tófenékre,

de itt kell élnem, ahol neked is,

itt kell járnom, ahol te is jársz,

kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben,

ahol a vaskilincszaj: fogcsikorgatás.

Ha nemcsak ez az egy test adatik,

élni és túlélni is a szerelmet,

már rég egy másik idő szivacs fái közt futunk

s mint égő inget tépjük le egymásról kezünket

s a száj is már rég más éggel beszélget,

más éjszakákat lehel tele vigasszal,

más csontokból sajtol ki tavaszt,

fullasztó mézet.

A másik utcán

A másik utcán,

most már mindig a másik utcán.

Más asztalok körül,

most már mindig más asztalok körül.

Másféle virrasztásban,

most már mindig másféle ébredésben.

A fák rabszolga kora visszatér,

nem emeli föl őket sárból a szemed.

Másféle sárban,

most már mindig másféle sötétségben.

Egyszer majd ez is elmúlik

Kósa Ferencnek

Egyszer majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar

s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok

se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt

nem riasztanak.

Aki enni kér belőlem, enni kap,

aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,

mint háborút átvészelt cimbalom

szól majd mindenkinek.

Erősebb leszek, mint a vértanúk

s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:

egyikük arca nyugtalan külváros lesz,

a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –

Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat

s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek

ezt a nevet adom: világ.

S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,

földre nyomó súlyom,

Dózsa-koronám.

Egész nap ez a napsütés

Egész nap ez a napsütés,

a hosszú tél után az első.

A dombok verőfénnyel megrakott csillék,

zajtalanul döcögnek.

Mintha már láttam volna ezt a vonulást,

mintha már éltem volna ilyen napokon.

A bürökszagú árkokban víz csobog

s köveket fürdet,

akárha újszülöttet.

A sárnak dögszaga van,

de fényes arca, mint a szeretőknek.

Mit adsz kezembe holnapi tavasz?

Gyufát,

hogy fölégessem maradék kazlaidat?

Fejszét,

hogy összevérezzem erdeidet?

Lányhajat s világrészeket úsztatsz fölém, mint papírsárkányt?

vagy lusta felhőket: párává foszlott oroszlánokat?

Én élni akarok bukdácsolva is,

feküdni villanydrótok és lapulevelek alatt,

látni kezem nyomát egy másik kézen,

lábam nyomát a földön, mint ismeretlen élőlényét,

látni a fűzfacsonkok mélyéből kibuggyanó hajtásokat,

mint elfojthatatlan olajkutat.

Egyetlen utam

Egyetlen utam át az Óceánon,

felhők őserdején át, kialvó országok fölött,

te nyújtod most meg ifjúságom.

A négy falat, az örökös négy falat

s időm országhatárát úgy sodortad el,

mint árvíz a döglött nyulakat.

Zárakat hallottam csikorogni:

égtájakét, mint hálószobák kulcsait,

s a szerelmet nem kellett elképzelnem,

ölelt a Nap,

ölelt a víz.

Kuba; Föld kontyába tűzött indián hajcsat,

kamaszok tenyerét süthetted úgy, mint az enyémet.

A jövőm az lett, amit nagyon kívántam:

Kolumbusz mellé álltam be tengerésznek.

S napfény matróza: lettem új felfedező,

meghódítója magamnak.

Gyönyörködhettem a karomban:

a tenger folytatásának hittem,

testemen túli hatalomnak.

S a szemem, mert látta a Föld másik oldalát,

éjszakákon át nyitva maradt:

álmomban se láthassam magamat halottnak,

ki itt hagy egyszer mindent: utakat, nőket, Óceánt.

Egyetlen utam át az Óceánon,

felhők őserdején át, tegnapi országok fölött,

te nyújtod ma is ifjúságom.

Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,

hajnalonkint

a földre szálltak;

folyók fémdrótjait,

mert gyerekesen elbotlottak.

De a víz alatt már

becsukott szemmel feküdtünk –

Külön országa volt már a hajadnak,

külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt.

Menny dörgött? Rá mondtuk:

a fal vakolata serceg,

vagy a padlórések kis tüzérei

ágyúzzák szét a csendet.

Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,

de mint az árulók, féltünk:

ittuk az időt, akár a rumot

s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

veszteségünket, mely mint a belső vérzés,

elárasztotta testünk,

átszivárgott a bordák közén,

az ingek hajnalát beszennyezte

s terjedt tovább kenyérre, sóra,

földre száll fákra, reggelekre.

Biztató

Csak úgy, mint a vakond, a föld alatti éjszakában,

csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,

e világvégi galambházon,

csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik a testbe,

arcra bukva,

csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét átszakítja,

csak úgy, mint a szeretők, kik fölélik életüket

s nem hagynak a halálra semmit,

csak kabátjukat, esernyőjüket;

csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég fegyence,

ki azért száll egyre magasabbra, hogy a földet

múlhatatlanul megszeresse,

csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,

pedig hát nem hisz másban,

csak az embert megszülő földben,

arcán egy szerelem nyoma, akár a vaspatkóé,

halványulóban, eltűnőben.