Tavaszi előjáték

A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól, nyomul már felénk, akár a fecske-had – Fölizzanak déltájt a tűzfalak s a gyár körüli kőpalánkok. Tócsák, kültelki vadvizek, megéltem ismét ezt az órát: itt járhatok, ahol a kormos utcák pontosan olyan hosszúak, ahogy szerelmes lábak elgondolták. Amerre nézek, mindenütt saját fényességem vakít – Szárnyaló vízsugárral mossák a csarnokok ablakait; s a vékony jegenyék fölött, a szénnel rajzolt láthatáron fémgömb villódzik, mint galambbegy kúpcserepeken vagy faágon. Mit álmatlanul elvesztettem, megkeresem most a tavaszban: nap-üstben olvadó vasakban, szerelemben, mely megoszt engem, s ha elárul is, halhatatlan. Vonat fut, hajrá csak, vonat, sodródó árny a korafényben, olyan vagy, mint kalandorarc, mit irigykedve sokszor néztem. Ne állj meg, szél dönt sorompókat, a tavasz gyalog jár, mint Vénusz, utak és felhők fordulóin várja az ilyen csavargókat.