Sárga madárra vadászok

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban. Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban. Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe, zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe. A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké, de tőled fölneszelnek s futnának százfelé. Sürögsz, mint a szegények, kikre örökös munka várt, s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást. A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán! Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik, s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik idődből? Lótsz-futsz anyám helyett, s ez a te vallomásod? Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod. Porzik a múltam is, gyerekkorom fölébred, s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed. Egyik a padláslépcső homályából riadtan; a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan. – Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek, múltamból pótolom hát holnapi veszteségem: követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen, vadászok sárga madárra, Holdat zaklató galambra, szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja. Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban. Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek. – Látlak, vizet húzol, s hallom, beszél hozzád a kút, mint föld alatti tenger, mely kövek közt aludt.