Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk. – Jártak itt ólom-zord hadak, állkapcsukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi. – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk, s kőből kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:   „Szent István, térdepelj közénk,   magyarok térítő királya,   nagyobb király térített minket,   idők vasából koronája.   De itt vagyunk, de megvagyunk,   nézzük, hogy nő a völgyi búza,   s a szőlővirág hogy kígyózik   fölrepedt, égő homlokunkra.” Így éneklünk, s az ördöglábú asztal lesz majd a nagydobunk – parasztok és Jézus király, így mulatjuk majd ki magunk.