Fölemelkednek a fák

Sötét a földi éjszaka, csak az eget, csak az eget lehet látni – Fölemelkednek a holdig az átszellemült fák koronái. Házam, melyből most kiszöktem, ott húzódik tövükben, mint a véraláfutás. Megnövelitek sejtelmeim, ti fák, homályos jelképei a lángnak, hogy eltávolodva magamtól, én is szálljak, s úgy nézzem a világot, mint életem folytatását. Én nem kaptam külön ajándékot a Földtől, önmagát adta oda: sugárzó titkait, ellenállhatatlan éjszakáját, s mindent, ami meghal valami gyönyörtől. Őrzöm is örökségem, e testemen kívüli jövőt: vizek jövőjét, fákét, ahogy az első tűz bámulói a félelem emlékét s az elragadtatásét.