Betegség, ősi botrány
| Ismét az ősi botrány, ismét a nyavalyák! |
| Pokolra fut a vér, hogy megtisztuljon. |
| S a súlyát vesztett test a fák fölé száll, |
| hogy végzetéhez idomuljon. |
|
| Szemem, mint emlékeit, még látja arcomat, |
| látja a szenvedést a föltornyozott ágyon; |
| a rózsák mértanát romboló lángokat |
|
| Aztán már nem lát semmit, kitágul, megmered: |
| egy néma erdőt tükröz s a Nap cserepeit |
| az agyagdomb fölött; asszonyt és gyermeket, |
| amint az ősz árnyékát üldözőbe veszik. |
|
|
|