A Fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország! Hiába gázolok tengerhomokba, s hiába lépek a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged; földed a messzeség nagy fái eltakarják. Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák – S ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák is gyönyörű pusztulással reccsennének magasba. Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek s fölényes pusztulásnak? Te kis folyó melletti ország? Benned sebeztek föl először nők? ártatlan rózsák? s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet, hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervízben, kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?