Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan – Állok a szenvedés boltajtajában, a tavasz alvilági kapuiban. Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét, az elképzelt angyalok zuhanását, de most én zuhanok, s fejedtől talpadig oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság. Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened? Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben, mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet? Viszi a szél a fákat, mint a füstöt, s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan s mi így hagy el; szeretnem a Napot: rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.