Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem, magába itta pillantásomat. Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt szenvedő bogarak. Megint a halál mellől pörget vissza egy boldog forgószél a közeledbe. Testem kudarcait a reményed legyőzte, s élek most egy tenger nyugalmával borítva. Jó napot kívánok a homlokodnak, a kétségbeesés ága verte, jó napot kívánok a kezednek, a jég narancsát számba tette, s a lábad jött, áradt a lábad, mint két folyó, ha medret otthagy, virágszál ringott rajtuk s félénk csillag, üdvözlet futós lábaidnak. Hirdettem: van utam külön a világ zavarában s örömében, de gyöngeségem most elárult, s nem élhetek, csak arcod közelében. Csak arcod tavaszában ismerek rá a földre, mely megújul s élni enged. Erdők úsztak a fájdalommal szembe, éneklő erdők s fölismert szerelmed.