Völgyeket emelő idő

Nem sír az a madár – csak kiált! A lassú beszédű fákat túlkiabálja, s aranykalapács-csőrével szögeket ver a nyárba. A gyantacsorgás álmos évszaka ez, léggömb-idő, völgyeket emelő idő. Nem lehet meghalni ilyenkor, kevés az árnyék, a homály; minden fűszál mögött egy nap süt, vékony tűzpatak folydogál. S tested is úgy világít itt a fák közt, mintha csak egyetlen erénye volna a teljes meztelenség, e mindent megelőző szépség, sugárzásával s veszélyeivel. A nyár a végtelent kitárja: nyílnak egek s vizek ajtói – Fakassz egy forrást, el ne menjek a tengerekbe megmártózni. A hőség veszett lányai most kezdenek zaklató táncba – Marasztalj itt, hol a madár halandóságunk elkiáltja. Naphátú bogár száll a fűre, hogy ábrándjaim folytathassam. Mindegyik nyár, mit láttam, itt van, idesüt arcunk udvarára. Az egész élet nyara itt van, mert ketten nézzük a világot. Elragadtatott fákat látok, de árnyékuk gyászát sehol.