Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak Kialszik a pulykák vörös lebernyege: alkonyodik. Jönnek haza szalmával megrakott kocsik, s ráalvad a homály a tengelyekre. A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták, égő holdak felé mutatnak – Gyerekek suhognak hamvas házak előtt, csillagai ők az utaknak. Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát, megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot; belenéztek a kútba, hűs vize csillogott, s pillantásaikat az ég földjébe elvetették. Nem történt itt ma semmi, csak valaki valakire megharagudott, ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra, s örül, ha a templomtornya elindul így a felhők közé gyalogolva. Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt meglátta kedvese testét és megvakult; a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt, míg arcába a széna gomolygó szála hullt. A falu fölötti dombon egész nap a szédület sárga trombitái szóltak: aki hallotta őket, megirigyelt a haláltól minden nyarat, s kertjébe édesgette a villámló rigókat. Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem, eljutva ennyi otthonos látomásig – Állok most csak egy száraz orgonafa tövében, fölnézek rá és kivirágzik.