Álmaim folytatói

Csak ők tudják, mily bűnökbe sodortak, csak ők tudják, a fölmagasztalt asszonyok, az idő ruganyos ágyában elnyújtózók, kikre meggyvérű szentek hiába mosolyogtak. Papír álarcot s kényes ruhákat sose hordtak, otthonuk volt e város, mint szélnek a lapály, a Duna-parti hold, fönt a királyi vár, s műtermek, hol a testük mulandóságától ragyogtak. Szerettem őket én, mert úgy voltam szabad közöttük, mint aki folyton csak utazik, bányák és erdők közt suhan, Nap-sövényt átszakít, várost hagy hűtlen el, tengert és tejutat, – vagy mint aki az ég padlásszobáit lakja hónapokig s a csöndtől megfeketül egészen, de aztán fölrúg mindent, halottak bölcs utóda, s örül a pohár víznek egy felé úszó kézben. Testem s fájdalmaim ápolónői, ha álmom megszakadt, folytatták álmomat, a föld árnyai közt keresve kiutat, rajongóbban, mint kikkel együtt indultam győzni egy mezítlábas ország nevében, férfimód. Félig kinyílt szájuk jövőm barlangja volt, szavak forrásvidéke, mosolygásom hazája, lombokkal, záporokkal titkosan körülvéve.