Szálltak az aranyfácánok
| Itt futott el minden a szívem mellett: |
| a márciusvégi szél, apám parázslófejű lova: |
| itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim |
|
| Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át, |
| szállt, szállt a megcsonkított hold, sodorta mennyei huzat; |
| s a felhők balszerencséje közt születő záporokban |
| oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban. |
|
| Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké, |
| a boldog hajszában ti sose hagytatok el. |
| A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át, |
| mint elfelejtett halottakon. |
|
| S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak, |
| a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala – |
| csapkodó szárny, mely belülről emelt |
| a száraz józanság fölé és halálom fölé. |
|
| Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim? |
| S ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot? |
| Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma, |
| ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem? |
|
| Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom. |
| Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is. |
| Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is, |
| s nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük. |
|
|
|