Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán, megint túl sok nő kószál szívemben – Kövek közül néznek rám a rózsák világvégi nagy ijedelemben. Aranyszájú szeptember a dombon, kiáltani kéne most a nőknek: vessék le a felhőket magukról, rúgják le a kígyóbőr cipőket: hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma, hideglelős reggelek zörögnek – mezítelen talpuk parazsával forrósítsák újra át a földet: melegítse Afrika-csípőjük, hogy hózuzmó soha ne borítsa s ne ússzon a világ, ez a bolygó, vacogtató korszakokba vissza. Városok, mint fecskék gyülekeznek, csattognak a tetők: bádogszárnyak – Nők: párálló, nyári világrészek, ami csak él, tifelétek árad, hazántúli hazák, másvilágok – arcotokba diólevél csattan, őszi pofon, de ti tovább mentek súlyos porban, nehéz sugarakban.