Kövek

A köveket mindig szerettem, voltak és mégsem éltek – Köveken szállt hódolatom a semminek s a mindenségnek. Utak merev csillagai, Jákob feje alatt párnák, parittyák édes magjai, az időt súlyosítják. Haragom halai voltak – Krisztusként szökdeltek tavon – s kővel dobtam be ablakod egy irgalmatlan hajnalon. Kő a madaram most is, nézd, felhők pusztáit szeli át; kő a madaram, nem dalol, megverte sötét szempillád.